Június, kora hajnal. Vagy már reggel…?
…majd’ minden ablak résnyire nyitva,
s kibomló fényt vélek a sejtelmes keretben:
(még mindig hiszem: valahol itt van,
hangod még mindig itt suttog felettem)
a kerti út vezet, – s önmagunkba merülve,
hívatlanul szólal meg bennem
a féltés és a bánat meggyszín hegedűje.
Tudtam, nem lehet, mégis kértelek:
„…ne menj még,...kérlek, ...maradj…”
- harang ölén lapul meg így a hang -
hisz’ súlytalan vagyok nélküled,
s meglásd, egyszer elmorzsolódom,
akár a szétzúzott üveg…
És aztán vigaszul, csendben
egyre szólt a Cinema Paradiso;
...és most egyedül hallgatni
ezt a melódiát: kínzó,
mert a dallam túlnőtt rajtam, rajtad,
túl a Rilke-köteten,
s ha ezért most pörölnél velem,
- csak néznélek csöndesen.
Hiányod ma szigorral őrt áll
az elárvult, üres Pasaréten, -
csak a júniusi ég zománca fröccsen
az ólomüveg-ablakokra kéken.
A ma délelőtt csak úgy elfolyt,
mintha satnya patak új utat keresne,
s látom, a szomszéd kerítésre
dúsan hajlik, és boldogan érik pirossá
a korai cseresznye.
Türelem, csak türelem…Magamat intem,
- s én majd legbelül megteremtem,
hogy képzeletem a messzeségre
karcsú hidat miképpen íveljen…
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
