Elindulok, most ez könnyebb,
hetyként zsebrevágom a bút,
S ha reggel a padról kelek, van
vigaszom, ez is csak egy út.
Ki napba néz, már nem menekül,
az útnak egyszer úgyis vége,
és megvárnak és meg is vernek,
így mulat e kornak söpredéke.
Nem a rák ette meg anyám,
én voltam, én, e síró kölyökállat,
néztem még a koporsóban,
alig kezek, alig vállak.
Kétszer vettem el a másét,
Kétszer szerettem, nagyon,
Bevallottam, jöjjetek hát,
de az utcán verjetek agyon.
Mert ott törtem én… néha csontot,
s ott szórtam el … néha szívet,
de csavargásom délidején
dobjátok rám szemeitek.
Vasúton a dokkról bámultam le,
mindig lesz, ki bűnre nógat,
a felüljárón csirkét ettem,
s köpködtem az autókat.
Hogy megvetem ma is azt,
ki oktat, hiteget és ámít,
lázadó szavakkal törném
be bölcs fejük kupoláit.
A fülemből másztak elő az iskolák,
s levizeltem a falát e kolhoznak,
de mégiscsak engem is,
ha nem is könnyen, feloldoznak.
Mert hiszem az Istent, s tudom a jót,
s bár jól csinálom a rosszat,
ámulásom kötelével ölöm
magam, s így lógok naphosszat.
Mert az vagyok én, aki alig
eszik s ruhát bérbe mosat,
s megszenteli szöges vérén
az öngyilkos állomásokat.
Nekem könnyű, nem szeretnek,
s míg Isten hátán kincsét ásom,
kártyára tettem fel és fogadásra
szép magányú megváltásom.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
