Zuhog az idő.
A nyár tükre, nézd, szilánkokra repedt,
szorongatom fogaim közt a neved,
de csak halkan súgom - és már nem is neked...
mert léted már egy másik világ ütőere lett,
ahol szigorúan kettőskönyvelik régi-új életed.

Még hallom az utolsó cipőkoppanást
mely minden kapualjban dobban,
lépteid visszhangzanak az utcafordulóban;
árva és magányos vagy,
mint bárkaroncs lakatlan szigetre dobva -
és most látom csak, hogy a hűvös múzeum
híg lámpafénye kék ingedre tapadt.
Elidőz nálad a gondolat,
mint lomha patak bedőlt malom alatt,
és a maradék némaságban
lábujjhegyen oson az éjszakai hang.

Valahol egy ajtó halkan becsukódik,
játszótéren a hinta nyikorogva repül,
összekoccan két pezsgőspohár,
ujjam ujjaidra szelídül...
Kitörölni próbállak zsigereimből,
de a világ kicsúszik kezemből -
és az utcába rekedt csöndben
lefut egy kopott, sárga ablakredőny...
zuhog az idő.