A most, az egyszer, a soha, a talán
aláhullottak a műmárvány kőre,
reménnyé nőttek azon az éjszakán:
és hinnem kell, hogy mégis lesz "jövőre".

Augusztus volt, még élt a nyár,
és szép volt
akár a bűntelen kenyér, -
bár az alkonyszürkülés olykor már
párállott a budai házak tetején.
És másnap
a rézfejű kulcs
míg fordult egyet a vén zárban:
bíztatón a sárga falra mered,
és akár a hajnal,
- a jövő előtte úgy dereng...

Dünnyög a szél, valahol sziréna ugat,
a kertben a gesztenye tüskés burka hasad,
egy harang szava szól vontatottan,
lassú patak álma delel
a mély nyugalomban,
- s nekem bíznom kell: a remény
és a valóság ugyanott van.
Horzsol a fény:
a hegyoldalba aranycsíkot harap,
ott lent, Pasaréten az ólom újra kondul,
a koldus este fáradtan csihad.
...Az éj lassan elmossa az árnyakat.

Az eljövendő napokat gyötrő hiány helyett
majd büszke, igaz és bölcs szavak szegik,
- színezüst öröm zuhog a kisült fű felett,
fel, fel, egészen a tiszta kék fellegig.