1. Tudom, hogy ma is hegyeket cipeltél, nehéz és göröngyös, ősi hegyeket.
Majd elfogynak – van, aki így hiteget,
de több van, mint amennyit elvihetnél. Neked mindegy, nyár van, ősz, tavasz, vagy tél:
Jöjjenek a hosszú kilométerek! S hordod azokat a sziklaköveket,
még akkor is, ha belebetegedtél. Kimerült vagy: ne is tagadd, én látom
azt a fáradt ráncot a szád sarkában,
az ideges rezdülést szempilládon, hallom hangod minden fals dallamában,
s érzem: a csókod legyőzte az álom… Alszol már, s nekem üres éjszakám van. 2. Alszol már, s nekem üres éjszakám van… Eljátszogat velem ez a gondolat, amikor érzem ellazult karodat
magam mellett, és a hiányt a számban, a hiányt, mikor egyenes a paplan, s nem mozdul akkor sem, ha simogatlak, vagy a kinti széltől zörren az ablak: te csak fekszel békén és mozdulatlan. Ilyenkor oly nehéz nem bújni melléd,
ám puszta önzés, ha ekkor akarlak,
nehezebb megállni, mintsem azt hinnéd… Így inkább suttogok a fehér falnak, a szobának, vagy bárkinek egy mesét. S te csak aludjál, majd én betakarlak. | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
