1.

Tudom, hogy ma is hegyeket cipeltél,

nehéz és göröngyös, ősi hegyeket.
Majd elfogynak – van, aki így hiteget,
de több van, mint amennyit elvihetnél.

Neked mindegy, nyár van, ősz, tavasz, vagy tél:
Jöjjenek a hosszú kilométerek!

S hordod azokat a sziklaköveket,
még akkor is, ha belebetegedtél.

Kimerült vagy: ne is tagadd, én látom
azt a fáradt ráncot a szád sarkában,
az ideges rezdülést szempilládon,

hallom hangod minden fals dallamában,
s érzem: a csókod legyőzte az álom…

Alszol már, s nekem üres éjszakám van.

2.

Alszol már, s nekem üres éjszakám van…

Eljátszogat velem ez a gondolat,

amikor érzem ellazult karodat
magam mellett, és a hiányt a számban,

a hiányt, mikor egyenes a paplan,

s nem mozdul akkor sem, ha simogatlak,

vagy a kinti széltől zörren az ablak:

te csak fekszel békén és mozdulatlan.

Ilyenkor oly nehéz nem bújni melléd,
ám puszta önzés, ha ekkor akarlak,
nehezebb megállni, mintsem azt hinnéd…

Így inkább suttogok a fehér falnak,

a szobának, vagy bárkinek egy mesét.

S te csak aludjál, majd én betakarlak.