Árnyékvihar kúszott a kertkapukra.
Isten óraláncán lassan múltba süllyedt
a Föld: szétcsordult arc a dermedő homokba,
holnapokba csúszó, szertehulló szöglet
s mi mind, mi elhagyottak ott a farkasarcú csöndben
egyenként hullunk az Isten aratásába,
elvágódunk rendre, foszlunk a morzsalékos földben,
átváltozunk lassan: át a téli éjszakába
s fekete vagyok én is, kivérzett corpus:
pestiskereszt az élet országútja mellett
hozzám csak egyszer szólt az Úr: "recipe salus -
a tarkólövést, a félmaréknyi csöndet."

S most harangok zúgnak el velem, s fölöttem -
naponta új vagyok, s ma újra megszülettem.