A téli este verssorokat súg fülembe:
sok szó tollam alá színeskedik, -
de mélybordó cselló-hangon
én csak a semmit tudom elzengeni,
mint nagybőgő, mely zenekarban
a zömök vonótól feldohog,
s puttókat festenék – szavakból –,
mint egykor a nagy Giotto,
és fáj, hogy ehhez én kevés vagyok.
Óvom a szavakat magamtól, - féltem:
a születendő vers nehogy elreppenjen,
ahogy üvegkehely törik középen.
Ha olykor – téli éjeken - versemet írom,
rajtam ezeregy kínnak ekevasa dúl,
vigyáznom kell minden szóra nagyon,
hogy ugar maradjak, - felszántatlanul.