A régi debreceni őszöd is itt van,
mint lombok alatt köhécselő szelíd vén;
vagy egy-egy napfény-boltív, ahogy illan
zsoltáros szép verseidnek ellágyuló ütemén.

Ízlelgetem szavaidat: fájó, anda,
szelíd, bágyadt, áldás; bíbor dobogású vér,
dalaidban aranyfényű a veranda,
s szelíd napok szent bíbora is visszatér.

És őszi parkok, lámpafényes méla hidak;
bús ecseted alatt festményekké lettek.
Bejárom, mint fáradt vándor, tájaidat,

s belém égnek, akár tucatnyi szép szonetted.