2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A lányka és a szellem - 18.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

A folyó urai

A lányka a hajó órában állt a fiatalabb kánnal.
- Herceg, látod azokat a szobrokat a sziklafalban? – kérdezte a kislány, s messze a széles folyóvájat felé mutatott.
- Ők az idők arcai, a világ utolsó óriásai – Látó herceg csendes megilletődöttséggel a hangjában.
Ahogy közelebb értek az égig felnyúló gránittömbökig, jól láthatóvá váltak a sziklafalból kirajzolódó óriásira nőtt vonások. És minél közelebb értek, annál nagyobbnak látszottak. Mikor százméternyire megközelítették a folyó két oldalán álló óriásokat, azok már nagyobbak voltak, mint egy katedrális.
Mindét arc merev volt, mint a kő, komor, mint a sziklacsúcs, és félelmetesebb bárminél, amit itt látott a lányka.
- Horgonyokat le! – kiáltotta Tettre herceg, s a három hajó megállt.
A zord vonások közt felnyíló hatalmas szempárok mereven bámultak a három bárkára. Tekintetük oly metsző volt, hogy a hajókon pisszeni sem mertek a matrózok és a katonák.
- Mire várunk? – kérdezte a lányka.
- Hogy átengedjenek – felelte a kisfiú.
- Miért ne mehetnénk át? – kérdezte a lány, ahogy félelemmel teli csodálattal nézte a tökéletesre faragott vonásokat.
- Robanak és ők voltak a világ őrzői. Robanak pusztulásával már csak a keleti partot tudják ellenőrizni. Akaratuk ellenében senki nem kelhet át Hajnalpart felé, mert ott a tenger a semmibe vész. A világvég és a partok között már csak egy sziget emelkedik fel a semmi ködéből. A nagy irányjelző.
A lányka egyik ámulatból esve a másikba hallgatta ezeket a csodálatos dolgokat. Ugyanakkor a lelkében a honvágy és a Péter iránti felelősségérzet olyanná lett, mint tóban az iszap. Ha valami történt, felkavarodott a múlt sötét homokja, s a lányka lelke is elsötétült tőle. Most is eltűnődött az ifjú szavain, aki időről, semmiről és a világ végéről beszélt. Úgy érezte, hogy ő mindezeket magában hordja, csak a szavakat nem találta, hogy méltóképpen tudjon beszélni tudjon mindezekről. És most elborzadt ezektől a roppant fejektől, melyekről azt gondolta, hogy őt bámulják. Őt, aki olyan apró volt ezen a kis hajón, s ebben a világban a legkisebb porszemek közül volt való.
- És mi van, ha egyszerűen tovább megyünk? – kérdezte a lányka a két ifjú felé fordulva.
- Akkor elpusztulnánk mindannyian – felelte némi gondolkodás után az ifjabb kán.
- Beszélek velük! – mondta a lány, s hiába próbálta az ifjabb kán megakadályozni, a lány kihajolt az orrdísz mellől, s elkiáltotta magát:
- Most áthajózunk még akkor is, ha nem akarjátok!
Rövid csend következett, s a lányka éppen meg akarta ismételni a szavait, mikor a jobboldali arc megszólalt:
- Miért akarsz általmenni?
Mire a baloldali is megszólalt:
- Ami volt, az a túloldalon is elveszett.
- Dolgom van ott! – kiáltott vissza a lány, s akkor már mindhárom hajó legénysége a hajó oldalához futott, hogy lássák a folyó urainak arcát, ahogy a lezárt szemhéjak újból felemelkedtek, majd lecsukódtak. Mert a hangjuk messzibe dübörgött, s a hegyek és folyók e szavak alatt elnémultak.
- Mi dolgod lehet ott, gyermek, mikor ott csak az enyészetnek van dolga – szólalt meg a jobboldali.
A lány némi kétségbeeséssel a tekintetében nézett a két ifjúra. Látó herceg a kezével az arcát eltakarva annyit súgott:
- Tartsd szóval őket!
A lányka még jobban kihajolt a hajó korlátján, s így kiáltott:
- Haza akarok jutni!
- Hiszen otthon vagy! – mondta az egyik, majd a másik így szólt:
- Azok közt vagy, akik szeretnek.
A kislány majdnem sírásra fogta a dolgot, fennhangon szólt most:
- Én nem tartozom ide! Ha elég bölcsek lennétek, ezt is tudnátok!
Csend lett egyszerre, az erdők nem szuszogtak, a víz sem remegett, csak a sziklafal visszhangozta a lányka szavait.
- Kik vagytok ti! – kiáltotta a lányka az elnémuló kőarcok felé.
- Mi az idő szobrai vagyunk, s a létező világot óvjuk a nemléttől – felet a baloldali fej, s most a lánykára nézett kíméletlen közönnyel.
- Inkább az idők vámszedőinek tűntök! – felelte a lányka, mert felrémlett előtte, hogy mi van, ha a szobrok mégsem engedik át a hajókat, s elpusztítják őket.
Látó herceg a lányka mellé lépett, s csendre intette. Majd így szólt:
- Bocsássátok meg ennek a kisgyermeknek a szavait. De mint minden gyermek, türelmetlen.
A kőarcok hallgattak, majd nehézkesen így szólt a jobboldalon álló:
- Ahogy a világban az a legpontosabb időmérő, melyet soha nem indítottak el, mert napjában kétszer pontosan mutatja az időt…
- Úgy a te akaratod körül forog a világ akarata, melyben, ha találkozik e két érzés, megszűnik az idő – mondta a másik.
- Nem értem a szavaitokat! – kiáltott vissza a lányka, s már nem érzett sem félelmet, sem indulatot. Elfordította a fejét, miközben a hajón lévők együttérzőn bámultak rá. A lánykának sírni lett volna a kedve ennyi hiábavalóság láttán, de már könnye sem maradt ehhez.
Hosszú percek teltek el, s csak a hullámok halk csobbanása és az árbocok reccsenése jelezte a múló időt. A nap mozdulatlan ragyogott felettük, de a lányak már ezzel sem törődött. Kétségbeesetten kereste a vigaszt a többiek tekintetében, de azokban nem talált mást, csak fénytelen sajnálkozást.
- Menjetek tovább, s legyetek bár győztesek vagy vesztesek…
- … az idő utoléri önmagát – mondták felváltva az arcok. Majd megérted, ha elérkezik az idő.
És a hatalmas fejeken lévő vonások még szikárabbak és még ridegebbek lettek. Már a szemükben sem gyúlt a látás halvány sejtése, mely néha megrezzent, mikor a lányka rájuk nézett.
Egyszerre futott át a titkos öröm és jókedv a mindannyiukon, akik néhány pillanattal ezelőtt reménytelenül várakoztak a fedélzeten.
- Indulhatunk! – mondta Tettre herceg, majd elkiáltotta magát: - Vitorlát bonts!
És a hosszú és keskeny szélvitorlák végiggördültek az árbocokon, hogy a szél beléjük kapjon, s átcibálja a hajókat a zord és elborzasztó sziklaalagúton át.
S ahogy haladtak előre, most tűnt csak a két fej igazán óriásinak, Az ajkak akkorák voltak, mint a legnagyobb hajó teste, s a homlok magasabb volt, mint a hajók legmagasabb árboca.
De azok már akkor a közömbösség szikárságával bámultak a semmibe, s alig lehetett a vonásaikat megkülönböztetni a repedésektől és szögletes vonalaiktól.

Ezután maguk mögött hagyták a sziklafalat, s most kinyílt a folyó messzibe vesző rohanása.
De már a baljós jelek is feltűntek az ég alján. Mintha hatalmas füstlabda növekedne az ég alján, úgy növekedett egy hatalmas fej szürke felhőkből és vad párákból.
Aztán mintha feléjük gurulna, egyre növekedett, s egyre több hegyormon és völgyszurdokon rohant volna keresztül, s lassan eltakarta az egész eget a fonnyadozó nappal, a hold keskeny sarlójával, s az alkonyi csillagokkal.
- Vitorlákat le, árbocokat kiemelni és lekötözni! – kiáltott a Látó herceg, s mindhárom gályán a matrózok leeresztették a vitorlákat, majd az árbocokat megemelték, hogy a hajótesthez tudják kötözni, miután a fedélzetre döntötték azokat.
Ezután az evezőpadokhoz siettek, miközben hárman álltak a kormány mögé.
- A boszorkány? – kérdezte Tettre herceg, mire a testvéröccse így válaszolt:
- Ez csak a haragja, mely hol vihar, máshol sötétség.
A levegő hírtelen lehűlt köröttük, s már minden levegővételük páraként gomolygott a gyorsan jött sötétségbe.
Aztán jött a hideg szél, majd a zápor. És az első nagy erejű lökés. Az egész ég egy gonosz arccá változott, kegyetlen fintorrá és remegő megvetéssé.
A leghátsó hajó hirtelen sodródni kezdett a bal part felé, majd keresztbefordult. De akkor már mindhárom hajótest recsegett és ropogott a vihar öklözése alatt, s a hullámok felemelték e könnyű gályákat, hogy majd a megnyíló örvényekbe dobják vissza őket.
A lányka a második széllökéstől elesett, s végigcsúszott egészen a tatig az orránál felágaskodó hajón. Nagyot sikoltott, s hiába ugrott utána a nagyobbik herceg, elveszítették egymást. Mindketten ellentétes irányba sodródtak az iszapos deszkákon. Ekkor egy újabb hullám csapott végig a fedélzeten, majd sziszegve tekerődzött végig a hajó két oldalán, s megragadta a lányka könnyű testét, hogy az ide-oda imbolygó hajóról a vízbe dobja. Ekkor megragadta a ruháját egy kéz, majd a másik kéz a bal karját elkapva megállította a lányt attól a végzetes csúszástól, mely a hullámok közé vetette volna a testét.
Ekkor értek a megsegítésére többen is oda, és a sok segítő kéz felkapta a lánykát, hogy kimentség. De a kislány az arcokat már nem láthatta, mert az ijedség és hideg szél lefogta a szemét és eltompította a látását.
Mikor magához tért, a hajó kajütjében feküdt meleg állatbőrökbe csavarva.
- Ne mozogj! Pihenned kell! – mondta szelíden a kisfiú.
A lányka visszahanyatlott, s erőtlen hangon kérdezte:
- Vége? Vége van a viharnak?
- Nézz ki az ablakon! – mondta a kisfiú, és a hátsó vitorla alatti ablakot kitárta.
Még mindig a nagy és gonosz tekintet bámult be, s a felhők rohanva szaladtak fel északra.
- A mieink? – kérdezte a lányka aggodalommal a hangjában.
- Egy hajó odaveszett. Csak hat embert sikerült kimentenünk.
A lányka lehunyta a szemét, s alig hallhatón suttogta:
- És ez mind miattam van.
A kisfiú most leült mellé. Gyermeki sutasággal megsimogatta a kislány arcát, majd vigasztalón ennyit mondott:
- Ez a világ egyensúlyvesztése. A változás most már feltartóztathatatlanul bekövetkezik.

Az útjuk magas hegyfalak közt vezetett, de az áramlás a törött deszkákat és az árboc darabjait utánuk sodorta. És az elsötétülő vízen tovább lebegett a két meggyötört hajó a meggyötört emberekkel.
Az ég felpüffedt képe kezdett eltünedezni, s az égből a csillagok kimerítették a sötétséget. A vízen a két hajó árnyéka lebegett, és a kettétört hold darabkái remegtek a hajótest mellett.
Majd órákkal később az ég megtisztult, s messze felgyúlt a hajnal zsarátnokfénye.
- Az ott már Hajnalpart. Ott sohasem nyugszik le a nap – mondta a kisfiú, ahogy a hajnali szellők besodorták a távoli fényeket a nyitva felejtett ablakon.

 


Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007