2022. július 4. hétfő,
Ulrik napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Montmartre 8.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Les extrêmes se touchent.” – mondja a francia, mely annyit tesz, hogy a végletek találkoznak. Ha ez a mondás igaz, akkor a Montmartre kocsmáira mindenképpen az.
Mikor először indultam a frissen szerzett munkahelyemre, nem gondoltam volna, hogy létezik ennyire internacionális intézmény.
Itt minden egyben található a sanghaji matrózkocsmától a fokvárosi dühöngőn át a külvárosi lokálig. Nincs a társadalmi olvasztótégelynek karakteresebb intézménye, mint egy esti szórakozóhely a Montmartre-on.
Gyakran kell a pincéreknek közbeavatkozniuk, hogy egy-egy tömegverekedést megakadályozzanak. A verekedéseket mindig üvöltözés előzi meg, de ilyenkor még nem lép közbe senki. A hangos szó errefelé senkit nem zavar. A háztulajdonos üvöltözik az albérlővel, a pék a molnárlegénnyel, a hentes a segéddel, a férfi a nővel, a pap a ministránssal, s gyakran az ember önmagával is. A szemben lévő ház tulajdonosa, egy potrohos, félig kopasz férfi, aki még ilyenkor is fehér trikóban sepri el a ház elől a Sacré-Coeur felől leömlő sáros esővíz hordalékát, vadul káromkodik, majd belerúg a kapuba, a falba, legvégül egy kivénhedt kutyába. A kutya felüvölt, s ez úgy tűnik, megnyugtatja. Mármint a kopasz proletárt. Leül a ház elé a lépcsőre, majd két agyondolgozott kezébe hajtja a fejét.

Mikor belépek a bárba, senki nem törődik velem. A hangosan sistergő lárma és a ködként mindent elfedő cigarettafüst között keresem a zongorát. Egy itt feledett gázlámpa pislog kintről át a sötét utca és a füsttől eltompult fények hanyagul elkent impressziójába. Leülök, s a kottákat kezdem rendezgetni. A tulajt még nem láttam.
Nem messze üvegcsörömpölés, majd hangos röhögés. Aztán egy fiatal nővel egy éltesebb kezd üvöltözni:
- Az anyád vagyok, s tőlem sajnálsz húsz centimes-t?!
- Igen, mert te a világ összes húsz centimes-ját elinnád!
- Egy hálátlan dög vagy, én életet adtam neked!
- Ha ezt te életnek mered nevezni…
Ebben a pillanatban csattant el az első pofon.
Az események többi részéről lemaradok, mert a pocakos tulaj váratlanul megjelenik, s rám üvölt:
- Ne bámészkodjon, hanem játsszon!
Enerváltan teszem a két kezem a billentyűkre. Aztán az első dal, amit játszom, hatástalan marad. A lárma még fel is erősödik, a füst pedig egészen a mennyezetig ér, s jótékony homályával befedi a piszkos és pókhálós falat, a vaksi lámpát, mely a bárpult felett hunyta be örökre a szemét. Aztán újból játszom, egy divatos és könnyed párizsi chansont. Most kicsit hamisnak tűnik, de ez itt rajtam kívül senkit nem zavar.
A zongorajátékom egy csapásra sikert arat. A második szám után egy borízű hang így kiált:
- Ne hagyd abba, málészájú!
A málészájú én lennék, s még hálás is lehetek miatta, mert a francia argó legalább olyan gazdag, mint a magyar.
Órákon át játszom fáradhatatlanul, s egészen hajnalig bírom. Egyszerre egy középkorú nő odaül mellém, majd elegáns mozdulattal belehamuzva a poharamba így szól:
- Örülök, hogy a vén Pierre helyett végre találtak valakit, akinek ügyesen jár a keze.
A mondat kétértelműségét elengedem a fülem mellett, s csak egy üres fintorra telik tőlem, mire a nő így válaszol:
- De azért a szája példát vehetne a kezéről!

Hajnalban tizennyolc frank jutalékot kapok. A tulaj csendes undorral nyomja a kezembe. Ez körülbelül annyi, amit egy segédhivatalnok keres egy nap Párizsban.
- Holnap ugyanekkor!
Mielőtt köpne, kivesz egy félig szívott cigarettát a szájából, s hosszasan megnézi azt.

Egyre hűvösebbek a hajnalok, pedig még csak szeptember eleje van. Váratlanul jött az ősz, mint egy kellemetlen rokon. Épp a Sacré-Coeur felé sétálok megszokásból, mikor eszembe jut Delille abbé híres mondata:”Le sort fait les parents, la choix fait les amis.” A rokonokat a sors adja, a barátokat mi választjuk.
Nyár után így vagyunk az ősszel, mely most olyan váratlanul tört rám, mint a falusi unokatestvérek, akiknek az étvágyuknál csak a neveletlenségük a nagyobb. És ennek az ősznek az étvágya felfalta a lombokat, elemésztette a keskeny kis parkokat, a neveletlensége pedig megverdeste a házak ablakait, s végigdobálta a szűk utcákat a házak cserepeivel.
Delille abbé azonban nem tanult saját mondásából, elhagyta az Egyházat, s megnősült, ezzel óhatatlanul egy csapat rokont szabadított egykori nyugalmas életére.
Tehát sétálok egészen a széles boulevard-okig, melyek fényesek, s még inkább fényűzők, s még ilyenkor is kocsik árja nyüzsög rajtuk, s mint valami exodus, elözönlik az esti órákban a Montmartre olcsó szórakozóhelyeit. Az utcák tele vannak részeg alakokkal, vad és bűzös élettel, forró és sötét zajokkal.
Rám tőr a vészjósló érzés, Elzát többet nem láthatom.
Aztán a kétségbeesésemet legyőzi az önhazugság kegyelme, hiszen megkaptam azt, amiért jöttem. Valaki szeretett, még akkor is, ha az csak néhány napig tartott. Az a két nap az enyém, s olyan leszek tőle, mint a gótikus kápolnák, melyek régi freskóira ráfestették a feledés fehér falú közönyét, de a festés alatt ott maradt a múlt, s bár nem látszik, mégis létezik.
Mit is kezdhetnék egy francia lánnyal? Haza nem vihetem, itt pedig nem tudnám eltartani. Igaz, otthon sem.
Reméltem, hogy könnyebb lesz ennyi magyarázkodás után, de ugyanolyan borzalmas volt. Forró lett a homlokom és keserű a szám. Közben a testem remegni is kezdett.
A Rue Houdonon megyek vissza. Rettenetes a bűz. Hirtelen a pesti külvárosok jutnak az eszembe. Ott is ilyenkor csengetnek, s jön a kocsi, mely a szemetet és az ürüléket elszállítja. Most értem meg, hogy miért nem szerettem az impresszionista festészetet. Mert mit ér a látvány a szagok nélkül? Egy füstös pályaudvar, egy koszos utca lehet festői, de ha az emberi és állati szemét bűzét rá lehetne festeni a képekre, akkor kapnánk meg a valóságot. És a valóság, valljuk meg őszintén, a sznobokat sohasem érdekelte.
Nem messze tőlem, megáll a fiú, egyet-egyet csenget, mire megjelenik egy groteszkmód sovány nő, s kitolja az ürülékes bádogládát. Hirtelen kutya iszkol el mellettem, ez a bűz még neki is sok volt.
Úgy sincs étvágyam, s ettől még betegesebbek a képzelgéseim.
Leülök egy padra. Sírni volna kedvem, de még arra is képtelen vagyok.
Egyszerre apró kismadár száll a pad szélére, alig messzebb tőlem, talán félméternyire. Hosszasan nézem, az pedig fekete gombszemével üresen bámul vissza rám. Néha fordít egyet-egyet a fején, de a tekintetét nem veszi le rólam. Lehunyom a szemem, de csak a fekete sötétség lep el.

- Jól van, Monsieur?
Kinyitom a szemem, őszkontyos asszony hajol fölém. A testem még most is fázik, de arcom meleg a délelőtti napsütéstől. Mozdulni is alig tudok.
Most látom, néhányan megállnak, s úgy néznek rám.
- Jól van? – kérdezi újra.
- Köszönöm, Madame, nincs semmi bajom.
- Eltévedt? – kérdezi anyáskodón.
Ösztönösen válaszolom, hogy igen. Hiszen az egész életem egy tévedés. És az a tény, hogy itt vagyok, létjogosultságot ad az igekötőnek. Eltévedtem, s nem találom a kiutat.
- Hívjak mentőt vagy orvost? – zaklat tovább az öregasszony.
- Hagyja már Madame Sardou! Elég hülye van errefelé! A végén még ezt is ideszoktatja!
Éppen egy pék kiabál errefelé, miközben croissant-okat és cipókat tesz ki a boltja elé. Kellemetlen nyers hangú, kövér és rosszbeszédű ember.
Bár fáj minden végtagom, határozott mozdulattal felállok.
- Au revoir! – mondom, s megigazítom a zakómat, a megmaradt, egyetlen zakómat.
Ezek nem fognak engem gúnyolni, gondolom magamban, és sietős mozdulatokkal indulok hazafelé. Reggel érek haza.
A kertben találom Madame Durand-t, éppen utánam pakol össze a kis kerti asztalon, melyen ott felejtette a feljegyzéseimet, fordításaimat, s néhány kottát, melyből esténként fogok játszani.
- Madame! – vetem oda kurtán, mert a csendes örömnél most többre nem futja.
- Hol a fenében volt, Monsieur Paul? – kérdezi szokatlan durvasággal.
Nem tudok mit kezdeni a szavaival, ezért tovább megyek.
- Fiatalúr, álljon meg! – kiált utánam, én pedig engedelmeskedem.
- Madame Durand, átkozottul fáradt vagyok.
- Paul úrfi, eddig semmi baj nem volt magával, de mostanában nagyon megváltozott. Nem vagyok egy tolakodó asszonyság, de egy hét alatt ez már a második nő…
- Miről beszél?
- Arról, kedves Paul, hogy egy fiatal nő várja magát egy órája.
- Céline?
- Nem! Ez nem az a nő, akit maga az unokahúgának hazudott. Ez az első…
- Milyen első?
- Az, aki a levelet hozta…
- Elza! – dobban meg a szívem.
- Igen, Elza. Nagyon udvarias, s mégsem tetszik nekem. Túl szép, és nem a magunk köreihez tartozik.
- Nem baj, Madame Durand, a nőket bízza csak rám…
Azzal ott hagyom a kertbe, és elindulok a társalkodónak kinevezett előszobába.
De nyílik az ajtó, s megjelenik Elza, s még szebbnek tűnik, mint néhány nappal ezelőtt.
Nem tudom, hogy vannak vele, de amit akkor éreztem, azóta sem találom meg újra. Nem szép volt a szó kíméletlen egyszerűségében. Azon kevesek, akik azt szerethették, akit nekik rendelt a sors, azok tudják, miről beszélek. Ott állt fehér kosztümben, melytől most a fekete haja még jobban elütött. Kis fehér kalap volt a fején, és szinte fájt a szépsége.
- Bonjour! –mondja csendesen, s elmosolyodik.
Csak hebegni tudok, s látom, ahogy mulat rajtam.
- Elmegyünk sétálni? – kérdezi, s hirtelen a mosolya átalakul aggódó érdeklődéssé. – Jól vagy? Sápadtnak tűnsz. Hol töltötted az éjszakát?
- Gyere, menjünk! – mondom, s a karomat nyújtom felé.
Belém karol, s úgy indulunk el az utcára. A kapuból visszanézek. Madame Durand háttal áll, s közben száradt ágakat tördel le az egyik fáról.
- Hagyjuk itt ezt a borzalmas házat! – mondom, s szinte magammal húzom.
- Mi van veled?
- Nincs semmi…
- Aggódtunk érted!
- Madame Durand egyedül a lakbérért aggódott.
- Ugyan, ne mondj ilyeneket! Annyi szépet mesélt rólad, hogy kedves és figyelmes vagy. És még rendes is, ha az érdekeid úgy kívánják…
- Most ne róla beszéljünk…
- Akkor mesélj valamit, Paul!
- Rettenetesen hiányoztál! Kimondhatatlanul…
- Te is nekem – feleli, és őszintén néz a szemembe.
- Nem is tudod, hogy mennyit szenvedtem nélküled! - tör elő belőlem a látásától való megnyugvásom. - Nem voltál, nem láthattalak. Azt hittem, nem is foglak. A múltkori beszélgetésünk után…
- Azt felejtsük el!
- Hiszen megbántottalak – mondom, s elszégyellem magam.
- Nem, nem bántottál. Belátom, igazad volt.
Meglep a válaszával, és nem enged kérdezni.
- Jogod van többet tudni rólam. Én mégsem akartam részleteket elmondani, mert mit számít? Ilyen vagyok, ahogyan látsz. És hiányoztál, különben nem lennék itt. Nem jöttem volna el hozzád.
- Ne folytasd, Elza! Nem kell…
- Ha most már belekezdtem, elmondom.
- Nem akarok veled veszekedni.
- Most nem veszekszünk. Szeretném, ha tudnád, hogy ki vagyok.
- A magyarázkodásod nélkül is tudom.
- Aztán eltelik két nap, s azt mondod, hogy semmit nem tudsz rólam.
- Akkor mondd, amit akarsz!
- Te csak huszonkétéves vagy, én majdnem tízzel több.
Meglepődöm, hisz inkább kislányos minden vonása, a bőre és a tekintete is. Csak a mozdulatai felnőttesen elegánsak. És a gesztusai mutatják érett nőnek.
- Ez mit változtat a helyzeten? – kérdezem, mert hirtelen nem jut jobb az eszembe.
- Annyit, hogy ne előre tekints, hanem a jelenre. A mát lásd, s ne a holnapot kísértsd!
- Elza, ez annyira színpadias! Nem érdekel az idő!
- De érdekel, csak könnyebb azt mondani, hogy nem számít.
- Nem is azt mondtam, hogy számít, hanem azt, hogy nem érdekel – mondom enyhe bosszankodással.
- Egyre megy. Ne lovagoljunk a szavakon!
- Nem beszélek még elég jól, de én nem tudok különbséget tenni. Szeretlek és kész, a többi nem számít, ahogy mondtad.
- Egy nőnek számít… Én csak annyit szeretnék, amit múltkor is.
Értetlenül nézek rá, de most elfordítja a fejét, s így folytatja:
- Élvezzük ki, amink van, beszélgessünk, sétáljunk. Olyan szépek ezek a napok.
- Nem, Elza, ronda napok vannak mögöttem. Eső esett, korábban kiraboltak, nem aludtam az éjszaka, folyton rád gondoltam, nem ettem… Folytassam?
Kétségbeesetten néz rám.
- Paul, téged nem lehet még két napra sem magadra hagyni…
- Akkor ne hagyj!
- Nem lehetek mindig melletted.
- Én pedig nem tudok két napot így elviselni…
Ebben a pillanatban a végső kimerültség szinte a földre rángatja a testem. Megrázkódom, majdnem elesem.
- Mi van veled? – hallom, majd érzem ölelő karját.
Egy pillanattal később eszmélek, s még mindig belékapaszkodom.
- Üljünk le ide! – hallom, ahogy ijedten ébresztget a szavaival.
Aztán leülök egy korhadt padra, ő pedig anyásan magához ölel.
- Elza, kimerültem. Kérlek, ölelj magadhoz!
Már nem hallom a hangját, csak a testének gyengéd ölelését érzem, és illatos kezét, ahogy megsimítja az arcom. Különös melegség ölel körül, s mintha órák telnének el, a zajok is alig jutnak el hozzám. Pedig nem messze kongatnak a Szent János templomból, s a közeli iskola gyermekzsivaja is idehallatszik. De most jó nekem, ahogy a testének legapróbb rezdülései megtartanak. A szívverésének könnyed muzsikája álomba szédít, s hallom, ahogy a levegőt veszi. Egyszerre csak zuhanni kezdek, váratlanul és elborzasztó mélységekbe. Az egész testem összerándult. Mikor kinyitom a szemem, zavartan néz rám.
Majd visszasimogatja a fejem a vállára. Így térek magamhoz újabb percek múlva. Most csak a vállát látom, s a hajából egy fürtöt, mely a szemembe göndörödik. És a mellét, ahogy emelkedik és süllyed. Jó lenne így maradnom, de nem akarom becsapni. Felemelkedem, így is elég kényelmetlenséget okozhattam neki.
- Jobban vagy? – kérdezi még mindig gyengéden.
- Bocsáss meg, Elza, nem aludtam. Hajnalig egy bárban zongoráztam, mert nincs pénzem, s mert a nyugalmamat is elveszítettem.
Rám néz, látom, hogy valami olyasmit készül mondani, hogy kölcsönöz vagy pénzt ad nekem. De olvas a szememből, és elfordítja a tekintetét. De mikor visszanéz rám, halványan elpirul. Inkább nem mond semmit, hanem elneveti magát. Alig hallható ez az apró kacaj, hiába akarta magába visszakényszeríteni. Aztán megint feltör belőle, de most tehetetlen saját jókedvével szemben. Nincs semmi sértő a nevetésében, az egész egy önfeledt gyermeki játszadozás. Gyorsan a szája elé kapja a kezét, hogy ne bántson a jókedvével. De ahogy rám néz, megint elneveti magát. Szinte küzd, hogy visszatartsa, de végül nem tudja. Önkéntelenül kacagni kezd, hogy néhány apró könny is felcsillan a szemében.
- Bocsáss meg! – ismételgeti.
Én pedig azon nevetek, amilyen gyermeki lesz egyszerre. Közben faggatom, hogy mi olyan mulatságos. De csak a fejét rázza, s közben megállíthatatlanul feltör belőle az a naiv és kislányos vidámság, melyet mindig csodáltam benne.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007