2022. július 2. szombat,
Ottó napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Montmartre 9.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Szinte mindennap találkozom vele.
Együtt sétálunk a keskeny és meredek utcákon, és egész sok helyen, mint valami régi ismerősökre, ránk köszönnek. Együtt töltjük a késő délutánokat, bejárjuk a kis allékat, a parkokat, a sűrű francia életet.
Még szép, nyárias idő van, ahogy Giono írta, zeng a világ, s a hideg napok után újra megdagadnak a lombok, s beléjük dagad a délutánok aranypompája.
- Paul, vegyél nekem virágot! Olyan kedves kis csokrot!
Veszek egyet, a legkisebbet, s bár a kedvemet sem tudja elvenni, hogy a méretéhez képest rettenetesen drága, mégis örülök a boldogságának. És leginkább annak, hogy ennyire kevéstől is boldog lesz. Még Pesten volt egy lányismerősöm, akkor tizenhat éves volt, s én egy aranymedaliont vettem neki karácsonyra, míg ő egy kicsiny fényképet adott nekem. Meg is gyűrődött, s a felirat is elkenődött, mégis becsesebb volt, mint bármi, amire vágyhat az ember. Minden dolognak a vágy ad súlyt, és a reménytelenség bármit súlytalanná képes tenni.
Máskor azt mondja egy kirakat előtt:
- Milyen szép eljegyzési gyűrűk!
Nem válaszolok neki, inkább közömbös képpel kezdek mindenféle más dolgot nézni.
- Paul, menjünk be!
Olyan arccal lépek be, mint az az ember, aki üres zsebbel tér be egy étterembe, de még nem tudja, hogy miből fog fizetni.
- Az tetszik a legjobban! – mutat rá a nyilvánvaló módon legdrágább karikagyűrűre, melyet az üzletben árulnak.
- Szerintem az a keskeny sokkal ízlésesebb!
Könnyed mosollyal fordul oda, majd apró vágy csillan a szemében.
- Szép az is, de hozzánk elegánsabb illik – feleli.
Párizsi életemtől semmi nem áll távolabb, mint az elegancia. Az elegancia olyan hatfogásos ebéd, melytől az ember még inkább éhes lesz. És a Montmartre türelmes tanítója a koplalásnak.
Csalódottan lép ki az üzlet ajtaján.
Aztán eltűnik mellőlem, s mikor meglátom, éppen egy péktől perecet könyörög el.
Sovány és alacsony ember, az ilyentől nem kell perec. Egy pék legyen egészségesen pufók, mint az a cipó, amit süt.
- Látod, Paul, mennyi kedves ember él itt!
Bár nem látom, mégis úgy teszek, mintha egyetértenék. A perec viszont meglepő módon finom és ízes.
Mikor felkészültem az első falat után a perecevésre, váratlanul szétszórja a galamboknak.
Ilyen volt, az első békülésünk után maga is úgy röpködött, mint egy kiszabadult madárka. A kedves felelőtlenség egyesült benne egy érett nő érzékenységével.
Egy hosszúra nyúlt találkozásunkkor hirtelen esni kezdett. Nem nagy eső esett, amolyan betegesen őszies eső. Ekkor hozzám bújt, amire ma már úgy emlékszem, hogy félreértettem. Meg akartam csókolni, de elhúzódott…

Másnap nem mentem elé. Bántott, hogy mégsem szeret, s a férfi és a nő abban egyek, hogy a legfájóbb érzés, ha nem kívánják.
Inkább a temetők az északi temető felé sétáltam.
Erre is voltak hotelek, rozzant és ócska épületek kopott falakkal. Az épületek mintha alkalmazkodtak volna az emberekhez. Minél közelebb voltak a magas kőfalú temetőhöz, annál magukra hagyatottabbá, elhasználtabbakká lettek. Az utolsó ház már egy felravatalozott halotthoz volt hasonlatos, beesett és fehér falai úgy világítottak, mint egy halott sápadt arca, a fakerítésének össze-visszagörbült rácsozata pedig egy kihűlt kéz merev ujjaiként mutattak az ég felé.
Nem akartam Elzára gondolni, mégis ott volt velem. Nem kívántam az ételt, pedig több étterem előtt is elmentem. Inkább a gyomrom rándult össze a friss ételszagoktól.
Mikor megálltam, a kerítés fölé nyúló fehér keresztek megrémítettek. Felettem is egyszer majd egy kopott kőkereszt fog szédelegni, miközben a szennyes esők és a föld örök remegése széthordja mindazt, ami egykor a lényege volt, a szerelem és az ölelés iszonyú kellékeit, az ajkamat, a karomat és a bőrömet.
Egészen rám esteledett. Arra gondoltam, hogy Elza mennyit várhatott rám. Vajon várt-e? Talán hagyott üzenetet…
- Nem, Monsineur Paul, semmiféle üzenet nem volt. És nem is kereste senki – mondta Madame Durand, s olyan képpel tette mindezt, mint akit egy délutáni szunyókálásból ébresztettek fel.
- Jöjjön, Madame Durand, hallgassa meg, hogy miket játszom este.
Miközben szuszogva jött fel a lépcsőn, egyfolytában azt dohogta, hogy miért kell nekem éjszaka egy ócska lebujban játszanom. A végén még ide is betörnek, s elvágják a torkát. Érdekes, az én torkomért nem aggódott, sőt szóra sem méltatta.
Majd körülményes mozdulatokkal befészkelte magát a zongora mellé, s egy órán keresztül nem volt hajlandó mozdulni.

Aztán este ismét a bárba mentem. Egyre jobban megviseltek a hajnalig tartó zongorázások. A hajnali órákban már nem láttam a billentyűket sem, s még a saját játékom is csak hangfoszlányonként remegett a fülemben. S mikor hajnalban hazafelé indultam, ugyanolyan kiüresedett arccal támolyogtam, mint a helyi kocsmatöltelékek.
Másnap délután négyig aludtam. Ha Madame Durrand nem kezd képeket felszegelni a falra, hétig fel sem ébredek. De Madame Durand sohasem volt híres a tapintatáról, állandóan nyüzsgött és fújtatott, mint a Gare de Lyon gőzmozdonyai, máskor s olyan dübörgést volt képes maga köré keríteni, mint egy külvárosi vaskohó.
Fáradtan ébredtem, szinte fájt minden mozdulatom. A tekintetem árnyékos volt, a szemem alja megdagadt, a vonásaim megkeményedtek. Ötre a Sacré-Coeur előtt voltam, de csak vadidegen emberek járkáltak mindenfelé, s én úgy éreztem, hogy ez az embertömeg céltalanul bolyong a lélektelenség kirakatszerű összevisszaságában. A város felett kusza viharfelhők gyülekeztek, s a fakó fű is néha megreszketett. Vihar lesz, csak még nem tudni, mikor. Egy órája ültem itt, mikor már néhány eldobott újságpapírt is felkapott a szél, a levegőben összegyűrte, majd tovább szaladt velük. A szemem megtelt porral, s a fogam alatt is a parki sétány homokja ropogott. Lassan elfogytak az emberek, mikor az első hideg esőcseppeket arcomba fújta a vihar.
Hosszú előkészületek után borzalmas orkán szakadt a tájra. A messzi tornyok is elvesztek a fekete ég alatt, csak a hosszú villámok világították meg a párizsi háztetők rengetegét.
Ott ültem az egyik padon, és egy pillanat alatt úgy átnedvesedett a ruhám, hogy páncélnak éreztem magamon.
Már fél tízet ütött az óra, mikor alábbhagyott az eső.
Tízre a bárban voltam.
- Magával mi történt? – kérdezte a potrohos tulaj.
- Nézd már az ipsét, hogy néz ki? – röffentette valaki az egyik asztalnál.
A tulajdonos intett a fejével, mire a vörös hajú nő, aki múltkor hozzám ült, rekedtes hangon rám szólt:
- Na, gyere! Egy kicsit rendbe teszlek.
Minden szabadkozásom ellenére az egyik öltözőben valósággal letépte rólam a zakómat, majd az ingemet.
- Ne szégyenlősködj, majd elfordulok! – mondta, de nem fordult el.
Erre vettem a kalapomat, a ronggyá nedvesedett zakómat magamra rántottam, s már kint is voltam. Ing nélkül a hideg őszi éjben.
Kint éppen valakitől a pénztárcáját és a gyűrűjét vették el nagyvonalú undorral és némi udvariassággal.
- Pardon, monsieur! Az óráját is szabad lesz!
Hogy kést szorítottak-e a szerencsétlen torkának, azt nem tudom, de nem szerencsés elmélyedni ilyesfajta eseményekbe.
Ebben a pillanatban ért utol a potrohos tulaj.
- Jöjjön már vissza! Maga nélkül megvadul a tömeg!
Egy ideig tétováztam, melynek hatására közölte velem, hogy egy perc múlva legyek benn, különben ki vagyok rúgva.
A tömeg megvadulásával sem lett volna semmi bajom, már hiányzott egy jó tömegverekedés a lelkem megnyugvásához. Mégis most azt éreztem, hogy maradnom kell, mert minden pénzem elfogyott, s minden nap rettenetes erőfeszítéseket követelt tőlem. És az ingemet is sajnáltam, még Pesten vettem, s méregdrága volt. Egy rozzant öregasszony kivasalta, igaz, a vasalás semmiféle jótékony hatást nem gyakarolt sem az ingre, sem rám.
Bent ingujjra vetkőzve játszottam egészen a záróráig. Szokatlanul melankolikusan, amitől a tömeg látványosad megnyugodott. Aznap este senkit nem vertek meg.

Másnap arra ébredtem, hogy magas lázam van.
Eső utáni friss levegő áradt szét a szobában, kint még azonban borongós volt az idő. Egészen délutánig maradtam ágyban, majd mikor négyet ütött, felöltöztem, s szinte végig futottam a keskeny és lejtős utcákat. Fél ötkor már a Sacré-Coeur előtt voltam.
Éppen esküvői menet jött ki a Bazilikából, mikor megláttam Elzát. Ő akkor nem vett észre a hangoskodó tömegtől, csak én láttam, ahogy mintha engem keresne, zavartan forgolódott azon a helyen, ahol találkozni szoktunk.
Aztán egyszerre észrevett. Elmosolyodott, majd szaladni kezdett felém. Igyekeztem áthaladni a kígyózó templomi menet közt, de nem engedtek.
- Mit képzel, fiatalember! - kiáltotta egy nő.
- Ne lökdösődj te, marha! – mordult rám egy bajszos, sötétbőrű férfi.
Elza a másik oldalon aggódva nézett. De hiába bámult rám szomorú tekintettel, hatalmas tömeg torlódott össze.
Hirtelen megláttam egy kenyeres triciklit. Amolyan tizenhatéves forma fiúnál volt.
Megállítottam.
- Akarsz egy perc alatt tíz frank-t keresni?
- Hogyne akarnék – válaszolta hetykén. – Mit kell tennem?
- Add ide a triciklid. Csak fél perc. A másik fél perc, hogy húsz métert mégy utána.
Látom, hogy nem teljesen érti, még zavarodottan is pislogott a szerencsétlen, de mikor a felső zsebébe csúsztattam a tíz frank-ost, leszállt a triciklijéről. Én pedig felugrottam rá, s belehajtottam a tömegbe. Volt, aki ordítva, a nők sikoltva rebbentek szét előttem, s a hatalmas bazilikaépület rég hallott ennyi szaftos káromkodást a háború óta.
- Megőrültél? – kérdezte Elza zavartan és halvány pirral az arcában, mikor leugrottam a tricikliről.
- Nem, Kedves, csak nem bírtam tovább várni.
- Csak egy-két perc.
- Mondd annak, aki a víz alatt fuldoklik!
- De te nem vagy a víz alatt.
- Mégis fuldoklom nélküled – feleltem, de Elza hirtelen rángatni kezdett.
- Menjük, Paul, mert bántani fognak!
Egészen a Boulevard-ig futottunk, s mikor végre biztonságban éreztük magunkat, megölelt. Szenvedélyes volt, s végre megint éreztem a vonzódását.

- Játszol nekem valamit? – kérdezte Elza, s egészen közel ült hozzám.
- Mit szeretnél hallani?
- Mindegy, csak ne szomorút!
- Mi bajod van a szomorúsággal?
- Vidámságra van szükségem – mondja, s mosolyfélét erőltet az arcára.
Játszom neki olyanokat, melyeket az utcai énekesektől hallottam.
- Ezt ne! – mondja, és a kezemre teszi a kezét.
- Ez vidám – mondom inkább magamnak.
Nem válaszol. Hozzáfordulok, tele van könnyel a szeme.
- Most mi a baj?
- Hagyd ezt, Paul!
- Mit? Kértél egy vidám dalt.
- De nem ezt! Egyáltalán honnan ismered?
- Az utcán hallottam. Egy tízéves forma kislány énekelte.
- Most igazat mondasz? – kérdezi, s a szemöldöke aprót rándul.
Becsukom a pianínót, mire megérinti a vállam.
- Ne, Paul! Játssz nekem egy kicsit… Csak ne ezt! Nem szeretem ezt a dalt, még ha vidám is.
- Mi bajod van vele? Sokan szeretik!
- Én nem…
- És mi az oka? Dallamos, kedves, jól énekelhető. Milyen jó volna, ha elénekelnéd…
Most feláll mellőlem, s elsétál a szoba sarkába.
- Nem tudok énekelni. És ha tudnék, akkor sem akarnék. Hagyjuk ezt!
Most előre lép, s a kitárt ablakon beáradó délután az arcába fényesül. A könny a szeme körül már csak derengés, és még mosolyog is. Bár erőtlen és esetlen ez a mosoly, mégis megnyugszom tőle.
- Játszd, Paul, amit legjobban szeretsz!
- Gyere, ülj ide mellém! – mondom neki, mire engedelmesen leül egy rozzant székre, melyen a ruhámat szoktam tartani.
– Add a kezed!
Ügyetlenül felém nyújtja, én pedig megfogom, majd végigsimítom az ujjammal az ujjait.
- Mit csinálsz?
- Játszom. Ez az, amit a legjobban szeretek.
- Te már sohasem komolyodsz meg – feleli, és óvatosan elhúzza a kezét a kezemből.
- A szomorú Paul nem volt jó neked, s most a vidám sem kell.
Elgondolkodik a szavaimon, de nem várom meg a válaszát.
- Mondd el, mi a bajod! Nem tudok eligazodni rajtad. Titkaid vannak, melyeket nem akarok megfejteni, csak azt szeretném, hogy az én életemben ne legyenek jelen. De bármit mondok, mindig valamelyikbe belelépek. Ki sem kell mennem az utcára, itt is olyan lesz a cipőm…
- Ízléstelen vagy! – mondja, s a kezét mintha imádságra kulcsolná.
- Te pedig önző.
Hosszan elnéz az ajtó felé, mintha valamiféle menekülési útvonalat keresne.
- Ez a legkönnyebb – intettem a fejemmel az ajtó felé.
- Valóban jobb lesz, ha elmegyek – mondja, s elindul az ajtó felé.
- A legjobb az egészen más – vetem felé foghegyről.
Zavarodott lesz, megáll az ajtóban, s kérdőn néz vissza rám:
- Nem értelek – mondja alig hallhatón.
- A legjobb, ha vissza sem jössz – felelem növekvő indulattal.
Érzem, hogy a hangom megremeg, de talán ő észre sem veszi.
- Rendben, Paul! Isten áldjon! – suttogja, és csendesen becsukja az ajtót.
Hirtelen mellbe vág az egyedüllét. Csak a parfümje jelzi, hogy néhány másodperce itt volt. Aztán hallom, ahogy megreccsen alatta az ócska és korhadt falépcső. Most sajnálom, hogy Madame Durand nem jött fel, míg Elza itt volt, mert talán leszakadt volna végre alatta ez a szúette lépcső, s most nem tudna elmenni.
De a cipőjének a kopogása halkan és kegyetlenül jelzi, hogy távolodik. Ilyen könyörtelenséggel csak az akasztófát ácsolják. És a sértettségem kötelére engem akasztanak. Nem tudok vele mit kezdeni, majd idegesen járkálni kezdek a szobában.
Egyszerre meghallom a hangját, ahogy Madame Durand-nal kezd beszélgetni. Mozdulatlanná válok, hogy halljam a hangját.
- Máris elmegy?
- Igen, már későre jár – hallom Elzát, ahogy fátyolos hangon válaszol.
- És Paul? Nem kíséri ki? – kérdezi sopánkodva Madame Durand.
- Nem, most nem lenne értelme – hallom, majd amit utána mond, már nem értem.
A csend orkánként kezd zuhogni körülöttem, s még az ajtó nyitását sem érzékelem. Aztán látom, ahogy kilép a kis kerti kapun. Várom, hogy felnézzen, de mereven előre bámul. Majd sietősen megindul.
Legszívesebben belevágnék a falba, de még a lakbért is nehezemre esik kifizetni. Megint fel-alá kezdek járni a szobában, akár valami ragadozó egy ketrecben. Levegőt alig kapok, és dühösen belerúgok a pianínóba. Szinte rám hördül az ócska hangszer.
És már hallom Madame Durand rikácsolását:
- Monsieur Paul, mit művel?
Nem válaszolok, hanem lerohanok a lépcsőn, mely szinte arra vár, hogy alattam szakadjon le. Az egyik lépcsőfok tompa reccsenéssel törik ketté. Szerencsémre nem esem le, s mikor Madame Durand eszmélne, már kint vagyok az udvaron. Kifutok a kapuig, aztán eszembe jutnak a kert rózsái. Letörök egyet, majd a kaput szinte felszakítva végigrohanok a keskeny járdán. De nem látom sehol. Aztán ötletszerűn balra kezdek futni.
Hiábavaló keresem erre, de nincs messze innen a Bazilika, s ha taxit akar fogni, erre kell mennie. Így hát kapkodva a levegőt, futok felfelé a keskeny és meredek utcákon. Egyszerre valami hangosan visít, s mikor hátranézek, akkor látom, hogy egy macska. Aztán valaki üvöltözni kezd utánam, valami olyasfélét, hogy Isten barma…
Nem törődöm vele, csak Elzát megtaláljam. De sehol nincs.
Errefelé megnéznek az emberek, itt mindenki koszos munkásruhába jár, bár az én selyemzakóm is kezd lassan átalakulni. De most ez sem érdekel. Majd Madame Durand kitisztítja, ahogy eddig is tette.
Már vagy fél órája futok, mikor kiérek a Sacré-Coeur-höz. A levegőm is elfogyott, a fejemben dobolást érzek, s életemben először köpök. A köpésnek semmi hatása nincs, igaz, az itteniek elismeréséhez ennél több kell. Közömbösen megy el mellettem egy kordét maga után húzó vénség. Ő is köp egyet, egy egészséges és önfeledt köpéssel jelzi, hogy a nemzeti sajátosság terén van még mit tanulnom. Piszkos kabátjának ujjával megtörli piszkos szakállát. Így lényegül át az egyik piszok egy másikká.
Mikor felérek a hegy tetejére, meglepő módon kevesen vannak a Bazilika körül. Most könnyű lenne megtalálnom, ha itt lenne. De csak lézengő művészforma embereket látok hosszú hajjal, piros sállal a nyakukban, hosszú fehér zakóban, önelégült pofával sétálgatni. A nők sem sokkal különbek, inkább szánni való az igyekezetük, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ezutóbbit sikerül, de a felületes tisztálkodás és az olcsó parfüm soha nem volt vonzó.
Komoran indulok el, de most már visszafelé.
Már köpni sincs kedvem, pedig a szám tele van porral, kellemetlen ízekkel, s leginkább szitokszavakkal. Hirtelen rádöbbenek, hogy mennyit változtam, mióta itt vagyok. Mégsem fáj ez a változás, inkább sebezhetetlenné tesz.
Madame Durand virágát undorral dobom el. Amúgy sincs rá szükség, hiszen futás közben összetört a kezembe, sziromlevelei pedig lehulltak. Visszataszító gallyá változott a kezem között.
Aztán megint futni kezdek, ahogy meglátok egy mellékutcát. Ez még keskenyebb, ráadásul hűvös és penészszagú. Több ház piszka egyetlen gödörbe fut össze, melybe valami elképesztő pontossággal lépek bele. A zakó után a nadrágom sem számít. Majd Madame Durrand…
Egyszerre női hangot hallok:
- Paul!
Ez nem nekem szól. Amúgy is a Montmartre-on minden harmadik ember Paul. Elátkozott egy név, üres és jellegtelen.
- Paul! Paul! – hallom ismét, de nem az a durva rivallás, ami errefelé jellemző, hanem finom és szenvedélyes.
- Hátrafordulok, s meglátom Elzát, ahogy éppen kétségbeesetten néz felém.
Lába remeg, alig tud megállni. Tele van könnyel a szeme. Először nem is értem, hogy mi történt, de a tekintete helyett az elgyötörtségéből olvasok. Magamhoz ölelem, még most is egész testében remeg.
- Hiába kiáltottam utánad, annyira rohantál, hogy nem hallhattál.
Alig kap levegőt, úgy mondja.
- Miért csináltad? – kérdezem.
Soha nem láttam ennyi dacot a tekintetében.
- És te miért, Paul?
- Azért, mert így nem válhatunk el?
- Miért, milyennek kell lennie egy szakításnak?
- Mondjuk, valamiket egymáshoz vágunk.
Elneveti magát, de a következő pillanatban a könnyei is kicsordulnak.
- Engedd, hogy hazakísérjelek! – mondom neki.
Most megint az a dacos tekintet néz vissza rám.
- Te szakítani akarsz, én pedig utánad rohanok. Ilyet egyetlen nő sem tenne meg egy férfi kedvéért.
- Tévedsz, kedvesem. Egész sok nő megtenne ennél többet is, csak azok a nők képesek szeretni.
- Meddig csinálod ezt? – kérdezi. – Ez olyan gyerekes. És olyan méltatlan bármelyikünkhöz.
- Addig, amíg bizonyosságot szerzek felőled.
- A bizonyosság unalmas – feleli.
- A bizonytalanság pedig pusztító.
Tudom, mi jár a fejében, ahogy a Bazilika fehér kupolájára néz. Tudom, hogy a hit bizonytalanságát hozná példának, de tudja, hogy nálam a hit és a szerelem egymást elemésztő szembenállás.
Nem szólunk egymáshoz. Tettetett alázattal megyek mellette.
Ismeretlen utcákon vezet keresztül, s már túl vagyunk a Boulevard-on, erre már fényűző házak is sorakoznak, és sok az elegáns villa.
Mégsem egy villánál állunk meg, hanem egy kétszintes épület előtt, mely igen csinos. Csak az ablakait látom kicsinek, igaz, ez a ház régi építésű.
Kérdő tekintetemre halk szóval válaszol:
- Ezt akartad…
- Igen, ezt – felelem ostobán.
- Akkor most már folytatnunk kell.
A retiküljéből egy kisebb kulcscsomót vesz elő. A legnagyobbal kinyitja a kaput. Tétovázom, de úgy néz rám, hogy már nem visszakozhatom. Bízom a franciákban, hogy senki nem moralizál most olyan fogalmak felett, mint erkölcs vagy jó hír.
Alacsony és zárt folyosón keresztül jól látni a kertbe. Gondozott virágoskert mutatja meg színeit, s illatokkal pöffeszkedik a vékony rácsú kerítés fölé. Elza megáll, és egy kis ajtót nyit ki. Olyan gyorsan történik mindez, hogy a következő pillanatban egy nagy hirtelenséggel berendezett nappaliban találom magam.
Megállunk, majd szembefordul velem.
- Ez a nagy titok, melyért olyan erőszakosnak kellett lenned – mondja vádlón. – Ne mondj semmit, elhoztalak ide. És te nem is tudod, hogy mit kockáztatok ezzel.
- Semmi gond, Kedves. Elmegyek, hogy ne kelljen kockáztatnod.
Kétségbeesett tekintettel néz rám.
- Te félreérted a szavaimat. Ez nem az én házam. Én csak itt lakom. De ne akarj többet tudni! Itt vagy nálam, elégedj meg ezzel!
Hozzálépek. Semmi elutasító mozdulat. Megfogom a kezét. Szótlanul tűri. Ügyetlen mozdulattal az ajkához hajolok. Nincs benne semmi tartózkodás. A számba érzem az ajkát. Forró és megengedő. Elengedem a kezét, s átölelem. Óvatosan a vállamra teszi a kezét, s visszacsókol. Majdnem elszédülök a közelségétől.
Aztán elengedem. Meglepetten néz a szemembe.
- Mi történik velünk? – kérdezem.
Csak a fejét rázza.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007