2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 9.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Másnap reggel Pippót és Enricót is kivezették az udvarra. A többi gyerek a reggeli seregszemlére felsorakoztatva ácsorgott előttük három sorban. Egykedvűen álltak, a bűn és a bűnhődés lázában, zilált arccal és lélekkel. Hogy volt-e bennük együttérzés? Bizonyára volt, hiszen a gyermek védtelen a szépséggel és a rútsággal, a jóval és a gonosszal szemben. A ketrecben tartott állat azonban kíméletlen, menekül, s ha támadnia kell a meneküléshez, akkor támad. És ezek a fiúk átmenetet képeztek a ketrecben vezeklő állat és a gyermeki ideál között.
Enrico egy éjszakát töltött a betegszobában. Éjjelre kiért a körorvos, aki bekötözte a sebeit, fertőtlenített és varrt, de a fiú láztól vörös arccal állt most, s a tekintetében ott volt a dac, az erkölcsi fölény buzgó és örök ellenállása.
Pippo lábadozott. Teste tele volt különböző foltokkal. Lila, kék és vörös színű stigmák borították, ökölcsapás, rovarcsípés, horzsolás volt rajta. Két apostoli figura állt itt a szeretet és a bántás sebeivel, s talán a többi gyermek is megérezte ezt.
A direttore gondterhelten állt meg előttünk, most hiányzott a tekintetéből az elégedettség, a mozdulataiból a magabiztosság. Megvetőn mérte végig a két fiút, s tudta, hogy tehetetlen megaláznia őket, mindkettőt egyszerre. A színpadiasság kedvéért végigment az oszlopok előtt, egyik-másik fiú előtt megállt, s miközben ezt tette, Pippo, aki jó emberismerő volt, megértette, ez az ember retteg. Nem tőlük, hiszen bármelyiküket megverhette vagy megverethette.
A csoporttól félt, ettől a kicsinynek tűnő, mégis valódi tömegtől. Mert az elmúlt napok rádöbbentették, már ez a gondozatlan és neveletlen tömeg nem megosztható többé. Nem javultak meg, de láttak példát a hősiességből, összetartásból, győzelemből. És ez az az erő, mellyel többet nem tud mit kezdeni.
- Olyasféle dogok történtek a napokban, melyekre még nem volt példa itt. Egyfelől az erőszak újabb erőszakot szült, másrészt a hazudozás a bűn felderítésének útjába állt. Salvatore Ronchi társatok örökre nyomorék lehet, talán a fenekét sem tudja egyedül kitörölni. De Ronchinál kés volt, s tudjuk a szándékát, nyomorítani, talán ölni akart. De gyerek nem veheti kézbe az igazságszolgáltatás semmiféle eszközét... Értjük!
A gyerekcsapat csöndbe maradt, s ez láthatón felháborította a direttorét.
- Értjük? – ismételte meg a kérdést, mire Pippo előlépett.
- Nincs joga megvédenie magát annak, aki halálos veszélyben forog?
- Állj vissza a helyedre, Colpi!
Pippo engedelmesen visszalépett.
- Arra vannak a felügyelők.
- És ha éppen nincsenek ott? – szólalt meg Enrico.
- Fogd be a szád, fiam! – emelte fel a hangját a direttore, s bár látszott, hogy kihozták a sodrából a fiúk, igyekezett a méltóság látszatát megőrizni.
Ugyanakkor érezte, hogy olyan választ kell adnia, amely nem bomlaszthatja szét azt a rendet, mely ingataggá lett mára, s melyet a gyermekek megosztásának túlkapása tartott egyensúlyba.
- Ti bűnözők vagytok, azért kell itt lennetek. A társadalom kivetett magából benneteket, nincs szüksége rátok. Ha egymást megölitek, az is a bűnhődésetek része. De azért igyekszünk ezt elkerülni azért, mert ha elkaparunk benneteket, az is pénzébe került a tisztességes embereknek. Az általatok okozott kár megtérítésnek elmaradásáról nem is beszélve.
Morgolódás támadt, s az igazgató tudta, hogy most kell visszavennie az irányítást, azt a fajta hatalmat, mely elnyom minden zendülést akaró hangulatot.
- Colpi és Delcati! Colpi az erőszakos, azért van itt, s nem tanult a büntetésből. Delcati tolvaj, s kiderült, megátalkodottan az.
- Uram, tisztelettel, de nem loptam – szólalt meg Enrico bátor és férfiasnak tetsző hangon.
- Fogd be a szád, nem kaptál szót!
- Uram, tisztelettel mondom, nem loptam!
A direttore elvörösödött, látszott, hogy a homlokán hevesen lüktet egy ér, az arca sápadtan világított ezen a baljóslatú reggelen. Hogy a fenyegető mozdulatok ne váljanak tettlegességgé, ahhoz kellett az egyik felügyelő.
- Igazgató úr, a teherautók megérkeztek.
- Várjanak! – üvöltötte a direttore.
- Értettem. És mennyi időt?
- Sergente,várakoztasd az autókat!
- Igenis, uram!
Az őrmester elszaladt a három teherautó felé, melyek ideges berregése jól hallható volt.
- Colpi, neked két héttel meghosszabbítom a fogságodat, Delcati, te pedig lopás, verekedés, lázítás és a közösséget sújtó demoralizáló viselkedésed miatt megfenyítelek. Büntetésedet az orvosi javallat függvényében elhalasztom.
Aztán a felügyelők felé fordult, s annyit mondott:
- Befejeztem!
- Vigyázz! – ordította erre az őrmester. - Irány a teherautók! – kiáltotta, és a fiúk alakzattartással a teherautókhoz indultak.
- Enricót a betegszobára, Pippót pedig visszakísérték a felügyelők.

Pipp mellé váratlanul a kis Tomast osztották be. Barna kisfiú volt, a haja, a szeme, de még a kedves arca is barna volt, ő is déli fiú volt, mint Pipp. Hamar megértették egymást. A kisgyermek söprögetett, törmeléket takarított, Pipp a lapátot fogta, valamint zsákokat húzott maga után egy kis kocsin.
- Köszönöm a kenyeret! – mondta Pippo hálás tekintettel.
- Köszönöm, hogy Ronchinak ismét az anyja törli a valagát – válaszolta a kisfiú, s Pipp elnevette magát.
Erre a kisfiú is nevetni kezdett a kislányosan gurgulázó nevetésével. Igazi kis csirkefogó volt aranyszívvel, mégis lassan foszladozó vidámsággal. Pipp elnézte a fiú magabiztos, de ügyetlen mozdulatait. Nehéz vödröket vitt, két kézzel emelte, még a homloka is ráncos lett ennek a csöppségnek az erőlködéstől. A felügyelők mégsem szerették.
- Igyekezz a moslékkal, te rongyos! – üvöltötték, s nem mulasztották el, hogy jól farba rúgják.
- Te, én legszívesebben egy ásóval fejbe csapnám ezt a púpos Morattit – mondta Pipp indulatosan.
- Ugyan, hagyd, ameddig nem vernek agyon, jól elvagyok. Otthon sem volt jobb, apám is mindig megrugdosott – válaszolta a kisfiú, s beletörölte az orrát a kabátujjába.
És a kisfiú mesélt a szűkre szabott életéről, mely életnek sem nevezhető, hiszen itt történt az eszmélése. Itt, ebben a világvégi csendben. És Enrico megvédte azoktól, akiktől megvédhette, de Ronchi egyszer elcsalta, s a legborzasztóbb erőszakot tette vele. Miután kitudódott, Tomast a felügyelők „Popó"-nak csúfolták, s Tomas egy ideig sírt, néhányan nevettek, a direttore megvetette. Tisztátalannak tartotta ártatlansága ellenére is. Csikóhajtó ostorral verte meg, s hétvégén, mikor a többiek ebédeltek, neki az Evangéliumokból kellett felolvasnia, s ha tévesztett, el-elkapták a grabancát.
- Tudod, Pippo, ahol én felnőttem, olyan magasak a fák, hogy gyakran megcsiklandozzák az eget.
- És ezt te honnan tudod?
- Mit?
- A csiklandozást.
- Akkor eső lesz, s az ég tele lesz felhőkkel. Ahol éltem, olyan viharok voltak, hogy a boglyákat egyszerűen felkapták, s a harmadik faluban tették csak le. Ilyenkor olyan fekete az ég, mintha éjszaka lenne. Az állatok szeme világít, látom a leheletük gőzeit, a kutya behúzott farokkal jár és el is bújik.
Pipp megszerette a gyermeket, bár nevetett néhány ügyefogyott történetén, Tomas gyakran visszakérdezett:
- Hát te is kinevetsz?
- Nem rajtad nevetek.
- Ugyan, Pipp, te is ostobának tartasz.
- Lehet...
- Látod, erről beszélek.
- Igen, erről beszélsz. De egy aranyos ostobának. Nagyon megszerettelek, mert jó vagy, kedves és becsületes. És az ilyenből kevés van a világban.
- Ez igaz, kedves vagyok. És asszem becsületes. De akkor miért nem szeret mindenki?
- Mert olyan nincs, hogy valakit mindenki szeret?
- Miért?
- Mert ilyennek teremtettünk. Ilyen gyarlónak.
- De ha az Isten mindenható, miért teszi ezt velünk?
- Ezt nem tudom, Tomas.
- Ha te sem, ki tudja?
- Ugyan, még én is gyerek vagyok. Igaz, nagyobb nálad, de még én sem érthettek mindent. Sőt, alig többet, min te.
A kisfiú elgondolkodott Pippo szavain. Némi csalódottság árnyalta az arcát, aztán kigyúlt a tekintete.
- Majd megkérdezzük a papunktól. Az okos ember.
- Valóban az – mondta Pippo, közben a saras vödröt emelte, hogy a rossz falrészeket becsapkodják, befedjék a réseket.
- De te is okos leszel, ha nagy leszel. Tényleg, Pipp, ha felnőtt leszel, akkor mit csinálsz majd?
- Mit is? Még nem gondolkodtam rajta. Talán halász leszek. Lesz néhány bárkám, s kihajózok a sorrentói-öbölbe. Nézem az eget, a tengert, az arra járó hajókat, integetek a turistáknak, s ha delelőn jár az idő, alámerülök.
- Hova, alá?
- A felszín alá.
- Oda nem szabad.
- Ezt ki mondta?
- Mindenki... Már nem is emlékszem. Csak a hangok maradtak meg a fejembe'. Talán édesanya. Ő mindig féltett. De nem emlékszem rá, mert sokszor a falba verték a fejem. A nagyobbak. És apám is. De leginkább a tanító. Azt mondta, hogy ostoba vagyok és megátalkodott.
- Féltettek, nehogy belefulladj.
- Te nem fulladsz bele?
- Nem, Tomas. Hiszen itt vagyok. Jól úszom...
Pipp elmerengett, próbálta a tengert visszahozni a kifakuló emlékezetéből. Ide, hogy ő is és a kis Tomas is hallja a hullámok csapkodását, a sirályokat, a hegyek bölcs moraját.
- És mi van lent?
- Halak, halványkékség, homokos tengerfenék.
- Tudom, hogy halak. De milyenek?
- Mindenféle. Vannak kékek, zöldek, vörösek, sárgák. Van vörös korall, medúzák, bíborcsigák és toronycsigák...
- És cápák?
- Akad az is.
- És nem félsz tőlük?
- Mindenki fél. De az emberek a tengerből élnek, ahogy a cápák is. Néha meg kell küzdeniük egymással.
- Néha meg kell küzdeniük – ismételte Tomas, és bambán belebámult a semmibe, majd hosszan Pipp szemébe. – Olyan vagy, mint egy író. Tele van a fejed történetekkel. És olyan szépen mesélsz. Pipp! Pippo, legyél író! Tudom, hogy jó író leszel. És majd rólam is írsz. Ígérd meg, Pippo!
- Megígérem, ha író leszek, írok rólad. Egy egész regényt. Melyben a kis Tomas kihajózik az öbölbe, a legszebb lányok, de a halászok felesége is neki integetnek, s ha lemerül a víz alá, s megtámadja egy cápa, a tőrével végez vele.
A kis Tomas álmélkodva hallgatta Pippót. Majd váratlanul megszólalt.
- Tudod, hogy megmentettem az életed?
- Az enyémet?
- Igen. Elloptam a csavarhúzót és a nagyobbik kését.
- Kitől
- Salvatorétól. Azért akart megölni, mer nápolyi rendőrök lőtték le az apját. Mindenkit gyűlöl, aki onnan jön. És téged meg is ölt volna. Azt mondta, hogy az apja gyilkosa nagyon hasonlít rád, s biztos valamelyik felmenőd ölte meg az övét. És itt nem számít a mi életünk. Évente meghalhat valaki.
- Az apám egyszerű paraszt volt, s neki nem voltak testvérei. A nagyapám pedig öreg volt már, ő is meghalt. Tomas, nekem mindenkim meghalt.
- Nekem is, Pippo. Nekem is.
Pippo hosszan elnézte a kis gyermekfejet, a széles, együgyű gesztusokat. Hálát érzett eziránt az egyszerű, sovány, talán túl sápadt arcú kisfiú iránt.

Két fényes napra egy hét szakadó eső jött, Pippo mégis örült ennek. Bezártsága most nem volt fájdalmas, inkább kellemetlen. Ugyanakkor szórakoztatta az eső nyugtalan verdesése, zenét látott ebben is, és szinte látta maga előtt ezeknek az őszi viharoknak a zaklatott partitúráit. Máskor pedig élvezte a színek sokféleségét, s arra gondolt, hogy a vörös bogyó, a gyalogszeder vagy az áfonya milyen kényes színpompa ebben az emberutáni csendben.
Még mindig sokat gondolt a grófnőre, de úgy érezte, hogy az a szép nő már elhagyta. És most erősebben Genevieve-re, aki egyre inkább elvesztette valós személyiségét az emlékezetében, s átlényegült egy olyan érzés metaforájává, melyet nem tudott szavakkal kifejezni. És az apja mellett eszébe jutott, hogy ő az utolsó Colpi, rajta kívül mindenki a temetőben van, nagy és sötét keresztek menetelnek ott a kis temetőben, alattuk porladnak kis gyermektestvérei és az édesanyja az édesapjával. Egyre erősebb lett benne az érzés, hogy ezt túl kell élnie. Csak az erejét nem érezte ehhez.

Az újabb idő alatt, bár az volt a cél, hogy elszigetelődjék, ez nem történt meg, A büntetés és gyógyulás hetei lassacskán elteltek. Már deresedett reggel a határ, s este a hegyek márványos fehérséggé izmosodtak az egyre korábban jövő napnyugtában.
Pippót kitessékelte a felügyelő tiszt.
- Colpi, letelt a büntetésed, mehetsz vissza a többi közé!
Majd hozzátette:
- Aztán ne legyen több baj, mert én verem le a csontodról a húsodat, te sátánfattya!
Pippo rájött, miközben nyugodtan hallgatta ezt az embert, hogy a szavak sem hatnak rá. Maga is megdöbbent, hogy mennyire más lett, mennyire erős, ha erő az érzéketlenség.
Még kijárt a földekre, előbb könnyített munkavégzéssel, utána már őt is hajszolták. Gyakran szinte összeesett a fáradtságtól. Az őrök arra ügyeltek, hogy Delcatitól minél távolabb legyen, Így azzal toldották meg a büntetését, hogy kint kellett aludnia esténként a fűtetlen kóterben. Bár kapott két ócska pokrócot, s a ruháját visszavette, sapkával a fején aludt.
Ha összetalálkozott a két fiú, a pillantásokból is megértették egymást. Mindketten fegyelmezettekké váltak, s bár hiányzott a beszélgetés, kezdtek a barátságukhoz felérni.

A következő vasárnap ismét a templomba vitték őket, és Pippo ismét énekelt a kórusban. A kántor haragos szemmel figyelte, s a mise végén nem is szólt hozzá.
Ahhoz újabb egy hétnek kellett eltelnie, hogy odalépjen a fiúhoz. Pipp most vette észre, hogy a kántor is pap, mert az öreg kántor meghalhatott, s helyette még nem jött új.
- Colpi, remélem, nem fáztál meg!
- Nem uram.
- Hát ne is, mert közeleg adventus, és szükségem van rád.
- Igen uram.
- Megkértem a plébános urat, járjon el az érdekedben a püspöknél. Így a jövő héten nem kell visszamenned, hanem itt maradsz a plébánián.
- Miért kell így tennem?
- Köszönd a hangodnak! Bármit is tettél, az Isten szerethet téged.
Az idősödő kopasz ember szembefordult a fiúval, hosszan megnézte magának, tekintetében egyszerre volt jelen a gyanakvás és a szánalom, majd így szólt:
-Tanulnod kell, gyakorolnod kell, s jobban dolgoznod, mint a földeken. Ha becsapsz, megszöksz, hazudsz, akkor véged, és hiszem, hogy az Isten is megfeledkezik rólad.
- Értem, uram.
- Ígérd meg, hogy jó leszel. Jó és tisztességes!
- Megígérem.
- Rendben, fiam. Elmehetsz.
Pipp lelkében valami boldogságféle költözött. Nem tudta megmagyarázni, hogy miféle, mert másként érzett, mint régen a tengerparton. Bár tudta, hogy az élete szűk, igazságtalan és leginkább embertelen, nem idealizmus költözött a lelkébe, hanem egy konokul akart cél vágya. Nem kilépett egy napfényes világ partjaira, ahogy régen, hanem kinyílottak azok a kapuk, melyek az odavezető útra vezetnek.

Enricóval este találkozott.
Különös és szép este volt. Az ég felhőtlen volt, itt-ott csillagok pislákoltak. Hűvös volt, de nem bántó, s a szél is mintha délről fújta volna ide a sűrű és lágy tengeri levegőt.
- Gondolkodtam rajtad - mondta Enrico kamaszos örömmel.
- Miért? Mi van velem? – kérdezett vissza Pippo.
- A Pietro becézése nem Pippo. Az a Giuseppéjé.
- Mit számít. Nápolyi vagyok, nekem mindent lehet – válaszolta Pipp, s együtt nevettek.
- Nagy verekedés volt. Nagy harcos vagy – bólintott elismerően Enrico. – Nem szeretnék az ellenséged lenni.
- Nélküled... tudod...
- Tudom.
- És köszönd meg a kis Tomasnak!
- Ezt is tudom... Majd...
- Hallom, nyaralni mégy egy hétre – válaszolta Enrico elszomorodva.
Egyszerre árnyék vetült rájuk, az egyik felügyelő, aki gyakorta megfenyegette Pippót.
- Colpi, nyomás a helyedre! A kóter még egyenesít a gerinceden.
- Egyenes ez, uram! – válaszolta megfeledkezve és a barátja látásának örömével Pipp.
Az ügyeletes felügyelő azonban megragadta Pippót a ruhájánál fogva, magához emelte, majd kétszer szájon vágta. Olyan erővel, hogy Pipp a jól ismert vér ízét érezte a szájában. Hirtelen megijedt, hogy vagy az ajka dagad fel, vagy a foga sérült meg.
- Ne feleselj, te ördög fattya! Delcati, te pedig vissza a szállásra. Vagy a kutyaóladba. Ahogy tetszik.
És Pippet egészen a kóterig lökdöste az felügyelő. Ott maga felé fordította, s kétszer a gyomrába ütött. Pipp a fájdalomtól feljajdult.
- Aztán a templomba ne így vonyíts, Colpi! – és azzal belökdöste a szűk cellájába, majd rávágta az ajtót, s a lakatot kétszer is leellenőrizte, hogy jól bezárta-e a fiút.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007