2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 13.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

A tavaszi sárban kis koporsóval dülöng a szekér, mögötte Visconti és Stardi atyák, két fegyőr, az egyikük Moretti, aki igazgatóhelyettesként vesz részt a temetésen.
Nem kell sokáig nyikorognia a kerekeknek, hiszen a kis halottaskert közel van, s mikor az egyetlen ló megáll a szekérrel, a bánatos kocsizörgést felváltja Padre Stardi éneke.
Ez a nyugodt bariton hangú pap a legszebb énekhangját vette elő ezen a reggelen. Talán éppen Pippo miatt, s nemcsak a kis Tomastól búcsúzott, hanem Pippótól is, hiszen a botrány igen nagy volt, országos lapok foglalkoztak az üggyel, hiszen a festői szépségű Buttrio nemcsak szép templomától, várkastélyáról, szőlőültetvényeitől hírsült el, hanem arról is, hogy a gyermektoloncházból kiszabadult fiatal-vagy gyermekkorú elítéltek botrányt okoztak a templomban, ahol a fegyőröknek kellett beavatkozniuk.
A direttorét Udinébe hívták kihallgatásra, ahol vizsgálat alá vették vezetői alkalmasságát, a toloncház kétes pénzügyeit és törvényes módszereit, és ennek az újabb botránynak a hangjai nem ülepedtek le egyhamar, hanem egészen Rómáig elhallatszottak.
De a kis Tomast ez már nem vigasztalta. Ott feküdt a gyalulatlan deszkák között halálba dermedten, megszomorodott arccal. Az egyik sírásó hóna alá kapta a koporsót, a másik pedig két kötelet vetett át a sírgödör felett, hogy azzal engedjék le a gyermeket a mélybe. A temetés rövid és gyors volt, mint a kis Tomas élete, hamar elkaparták egy rövid ima és egy rövid ének alatt. Visconti szomorúan nézett végig az öt kis síron, ez a második volt, akit őt temetett.
A többi fiút kivezényelték a földekre azzal a büntetéssel, hogy nem beszélhetnek, nem szólhatnak egymáshoz, s még a szükségleteiket is két bólintással kellett jelezniük vigyázzállás mellett.
- Vége lesz itt az aranyéletnek! – ordította az igazgató, s a fiúk tudták, hogy ebben a szóösszetételben, „aranyélet", mindkét szó hazugság.
Bizonyára egyszerre mind arra gondolhatott, hogy az, akinek csak hétköznapi élet jutott, az most iskolapadban ül, talán kibámul az ablakon, mert várja az óra végét, elmereng a reggel aranyos szépségén, s éli az életét, melyben reggel és alkonyatkor az élet és az arany összetalálkozik, ahogy a lelkekben is, mikor az anya megcsókolja a gyermekét, az apa bölcs szavakkal mesél a gyermekének.
Enrico a többiek előtt tizenkét botütést kapott, melyből ötöt a direttore mért ki, de miután elfáradt a keze, Moratti fejezte be. A gyermek a tizenegyediknél ájult el, majd felmosták, s kapott egy tizenkettediket is.
Utána a kútba került, melyet Pippo már „belakott" neki.
Pipp büntetése enyhe volt, hiszen több verést nem kapott, csak a börtön kapuja záródott be előtte olyan fájó kíméletlenséggel, hogy még Buttrio felé sem mert nézni, nehogy megszakadjon a szíve.
Dolgozott, s magában sokszor elsiratta a kis Tomast, aki még nálánál is álmodozóbb volt, s kinek a halála azért következett be, mert meg akart szökni, de fennakadt az udvart körbehálózó kerítés drótpárkányába, mely összeszabdalta a testét. Az utána érkező őrök lerángatták minden könyörgése és jajgatása ellenére. A sok sebből vérző gyermeket belökték a kóterbe, s az ott elvérzett. Az igazgató még megmenthette volna, de segítség helyett össze is rugdosta.
A gyerekek így mesélték, s ez a mese még jobban összekovácsolta a sok kis és elvetemültnek tartott szívet egy vasakarattá. És ennek az akaratnak ezentúl törvényei lettek. Már nem árulkodtak, s a részvét, az egymásért kiállás és a kímélet fehér színű kegyelme szállt a lelkükre. Már nem azok az acsarkodó vadállatok voltak, s nem is engedték, hogy azzá a kis élősködővé váljanak, melyeket az őrök és ők maguk rugdaltak és pofoztak egymásba.
Pedig mindenféle volt itt, bár túlnyomórészt olasz gyerekeket hoztak, apátlan és anyátlan koldusokat, akiket az utcákon fogdostak össze, mert kapualjakba és temetőkbe jártak aludni, s akik csavargásaik során elvesztek a világ számára. És voltak itt piacról lopkodók, polgárházakba betörők, s voltak köztük cigányok, albánok, még egy félig török fiúcska is, és mindenféle náció, amelyik Itáliába keveredett.
Tehát Pippo búskomorságát tetézte az is, hogy másik barátját nem láthatja, s tudta, hogy az miken megy keresztül, mennyit kell szenvednie, és hiányzott neki a két pap is, és fájt, hogy már nem irkálgathat, nem sétálhat szabadon, ahogy a papházban tehette, nem mehet ki többet a papkert szökőkutas udvarára, nem láthat meditáló apácákat, akik rekolekcióra jöttek a húsvéti ünnepek előtt.
Hirtelen eszébe jutott, mikor Padre Stardi megmutatta neki a könyvtárat, mely nem versenyezhetett egy nagyvárosi könyvtárral, de így is csinos kis gyűjtemény volt benne, s Pippo megcsodálta a sokféle Szentírást, olyan könyveket vehetett a kezébe, mint Dante Comédiája vagy Petrarca szonettjei, Leopardi, Carducci és D'Annunzió versei, melyekbe élvezettel olvasott bele. Soha nem érinthetett azelőtt ilyen könyveket, s nem is látott ilyen míves borítókat.
Megnézte a kottákat, s bár ismerte, hogy a hangokat lejegyzik, de maga nem tudta olvasni.
- Meg kell tanulnod ezt mind! – mondta az ámuldozó fiúnak Padre Stardi. – Ha énekelni akarsz, ismerned kell a zene csontvázát, húsát, izmait, hogy lelket lehelhess belé.
Pippónak nagyon tetszett az a hasonlat, hogy a kotta olyan, mintha csont, hús, izom lenne, s megtanulta ettől a szelíd és bölcs paptól, hogy az ember elsősorban lélek.
És azt is megértette, hogy a magafajta csak úgy emelkedhet fel a sárból, porból, szegénységből, hogy tanul, alkalmazkodik, küzd és hisz a magasztosabb célokban. A társaira gondolt ilyenkor, hiszen az ő szívükből hiányzott a magasztosság, mert ahhoz magasba kell nézni, de azoknak a gyerekeknek ott a börtönben csak előre vagy lefelé szabadott tekinteniük.
- Padre Stardi, én erre képtelen vagyok.
- Miért gondolod ezt, fiam?
- Nem gondolom, így érzem?
- Mondd el nekem, beszélj bátran!
- Elkéstem én, atyám. Lassan tizenkét éves leszek. Mások ilyenkor már hangszereken játszanak, koncerteket adnak. Én pedig még a kottával sem boldogulok.
A pap megállt, szembefordult a fiúval.
- Te bizonyára ismered Carusót?
- Mindenki ismeri Carusót?
- És hallottad már énekelni?
- Nem, hogyan hallhattam volna!
És a padre az asztalon álló gramofonhoz lépett, rövid keresés után egy lemezt tett fel. És egyszerre megszólalt egy dal, amit Pippo a kocsma környékén olyan sokat hallott.

Addio mia bella Napoli,
Addio, addio
La tua soave immagine
Chi mai chi mai scordar potrà

Pippo áhítattal hallgatta végig a lemezt, s a nagy Caruso helyett az apja jutott eszébe. Mikor felutaztak Nápolyba, s az utcán ünnepség volt, a fúvósok ezt játszották. És akkor valaki, akire Pippo rácsodálkozott, hogy milyen erős, hatalmas ember, egy virággal körbedíszített kocsiról, melyet négy ló húzott, ezt a dalt énekelte. Boldog volt, elbűvölte a hang vágyakozó melegsége, s mikor az apjára nézett, az vele énekelte, mint ahogy sok százan ezzel a dallal ünnepeltek.
Aztán a lemez lejárt, a varázslat véget ért.
- Ő a nagy Caruso – mondta a pap szelíd hangon. Nápolyi volt, ahogyan te, abba az öbölbe járt el úszni, ahova te, a testvérei, sokkal több volt neki, mint neked, meghaltak. Szegény volt, szegényebb, mint te, nálad idősebb korában kezdett el énektanárhoz járni. És te, Pietro, ugyanúgy istenáldotta tehetség vagy. Olyan erővel bírsz a szívek felett, mint a középkori szentek...

A három hét vánszorogva telt el, s Pippo újra megtanult imádkozni. Nem volt erős hite eddig, hiszen csak arra kapott az életéből bizonyítást, hogy nincs senki ott fenn, aki vigyázná őt vagy bárkit is. Az életet sokáig olyannak látta, mint a halászatot, mikor valaki megleli a nagy zsákmány helyét, más pedig hetekig nem fog semmit. A tenger, a part és az ég között él mindenki, ugyanaon díszletek közt múlik el az élet, mégis vannak olyanok, akik többet kapnak a tengertől, a földtől és az égből is, az égi dicsőségből, mint a legtöbbek. És nem értette, hogy miért van ez így. Látott elárverezett házakat, s olyanokat, amelyeket elhagytak, hogy aztán azok teteje beszakad, a négy fal egyikét alámossák a dühöngő nyári esők. Nápolyban látott rengeteg koldust, s egy alkalommal egy vénembert, ahogy holtan fekszik az utcán. Máskor egy döglött szamarat, melyet még ostorral vert egy kupec, majd egy másik óvatoskodva rugdosott, majd köpött, legyintett. Nem tudott mit kezdeni ezzel. Akkor kezdett nyiladozni az elméje először, mikor meglátta a tengert, a messzibe vesző hajókat, a hajókürtök hangját, s utána a ködös hajnalból kibontakozó árbócokat, este az öböl felső partján lévő világítótornyot, mely a sűrű szövésű sötétségben mintha lebegne.
És Genevieve-ben meglátta a szépséget, a gyermeki szépség kivirágzását, a solernói villanegyedet, az alkonyokat, az esők után párás levegő fényjátékát, a Solernón túli partok zöld emelkedőit.

Enrico rettenetes állapotban került ki a börtönből. Nem a teste szenvedett, hanem a szelleme. Hallgatag lett, s vasárnaponként Pippóvak némán ültek, bámulták a többiek játékát.
Mikor az igazgató ismét Udinébe utazott, egy új fegyőr, Ganzarolli, aki elég fiatal volt ahhoz, hogy engedékeny legyen, kikísérte a fiúkat Tomas sírjához. Még négyen jöttek velük, ennyi gyermek juthatott egy fegyőrre.
A sír úgy nézett ki, mintha az alatta nyugvót sok évvel temették volna el, pedig még négy hét sem telt el azóta. Valami állat is átszaladhatott rajta, és kegyetlennek tűnt fel Pippo előtt már az örök szenderület is, ahogy nézte ezt a virágtalanul, enyhén megdőlt, ócska fakeresztjével emelkedő kis dombot.
- Énekelj valamit – szólalt meg Enrico.
Pipp ránézett, hiszen a barátja nemhogy nem kért tőle semmit, de szólni sem szólt az utóbbi időben.
- Mindig szeretett volna meghallgatni. Azt mondta, hogy Pippo azért énekel jól, mert vannak emlékei és álmai.
Pipponak könny szökött a szemébe. Maga elé képzelte a gyermeket, aki enyves kis kezével nemcsak bajt okozott, hanem megoltalmazta az ő életét. Egy pillanatra megjelent előtte, mintha a sírból kimászott volna, a könnyeit kitörölte volna a szeméből, s ahogy egykor rég, újra beszélne...
- Pippo, neked biztos sok szerelmed lesz!
- Nekem? Kinek kellek én?
- Ha valaki úgy tud énekelni, mint te, abba mindenki szerelmes. Híres és gazdag leszel, s a lányok utánad fordulnak majd az utcán. Te pedig sok lovas hintón korzózol végig a nápolyi utcákon, és a sok szép nő utánad fog fordulni. Csak egyet kell csettintened.
- Én nem leszek sem híres, sem gazdag. A magunkfajta összes kincse, hogy ilyen buta álmokat gyűjt, mint amilyeneket te is.
- Nem, Pippo, ez nem álom. Én tudom, hogy téged majd százan és százan fognak éltetni.
- Igen? Én honnan tudod?
- Megérzem.
- És azt nem érzed, hogy Moratti téged figyel, s mindjárt idejön, hogy jól felképeljen.
- Nem érdekel, Pipp, engem itt úgyis előbb vagy utóbb agyon fognak verni. De ez nem számít.
- Dehogynem. Számítasz te, kis cserebogár.
- Kinek számítok én? Mondd, Pippo, kinek?
- Nekem, te... Nekem.
És a kis Tomas átölelte a nagy barátját, belefúrta a fejét annak szakadt, piszkos ingébe...
Pipp emlékezett arra, hogy mielőtt elfogták volna, hallotta a kocsmában, hogy Puccini meghalt az utolsó operája írásakor, de a legszebb áriáját még be tudta fejezni. És akkoriban szinte mindenki ezt énekelte, s Pippo arra gondolt, hogy abban van az a bizonyos sor, hogy győzni kell. Mert Tomas már túl van a nehezén, legyőzte az itteni világ összes nyűgét. ezért most Pippo helyénvalónak tartotta, hogy elénekelje a Nessun dormát. Megkérdezte az őrt, hogy énekelhet-e. Az bólintott, majd hozzátette, hogy „ne túl hangosan".
Tehát összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna, s halkan énekelni kezdett. Majdnem minden sora igaz volt a kis halottra, akit már a kis halottjának érzett. Olyan volt, mintha egy új öcsikét kapott volna onnan föntről, de ez az öcsike annyira kedves volt, hogy az Isten megirigyelte és visszavette tőle.
Szépre sikeredett az éneke, a kis Tomashoz méltó volt, de azért megremegett a hangja, küszködött is a könnyeivel, marta a torkát a sírás.
- Ha most hallotta az a kis vakarék, biztosan örül – mondta Enrico a fejfát megigazítva.
- Bárcsak ne kellett volna hallania, hanem itt lenne, itt bosszantana, ahogy mindig is tette. Mert volt-e az életben kedvesebb bosszantás, mint amit ez... ez... - és elfúlt a hangja.
- Induljunk vissza, fiúk, nehogy baj legyen belőle – mondta a fiatal fegyőr a részvét csendességével, s mindannyian visszamentek a hosszú romos épület penészes és omladozó falai közé.

Híre ment, hogy a botrányok és talán Visconti kérésére a direttorét elhelyezik. Elterjedt, hogy kíméletlen fenyítések és visszaélések vannak a toloncházban és börtönben, hogy a gyerekek vészesen alultápláltak, ráadásul nyomorékká vertek egy nagyobb fiút.
A direttore visszaérkezése után felsorakoztatta a hajnali órában a fiúkat.
Fontoskodva, ahogy szokta, beszélni kezdett. Most is megállt a gyereksereg előtt, az egyik arcát erősen megveregette, a másiknak a vállára ütött a lovagló ostorával, a harmadiknak a lábát addig rugdosta, míg az úgy állt, ahogy ő elvárta.
- Sokat gondolkodtam, hogy mi lehet a baj. Volt, hogy magamban kerestem a hibát, abba a helyzetbe kerültem, hogy bizalmatlan lettem önmagam iránt. És ha valaki nem bízik önmagában, az elveszhet. Így átgondoltam az itteni történéseket, rájöttem, hogy minden baj okozója ez a levegőt fél éve itt rontó Colpi. Mióta idekerült ez a cégéres bűnöző, a halál, a brutalitás, a lázítás, az állandó büntetés kényszere mindennapossá lett.
- Nehogy válaszolj – súgta hátulról Enrico. – Ne törődj vele, maradj csendben!
Az igazgató meghallhatta Enrico suttogását, s hirtelen utat tört magának a fiúk között, megragadta Enrico karját és kirángatta a fegyőrök elé.
- És a másik bűnös, Delcati. Colpi a felbujtó, Delcati a kisinasa. Belőled többet néztem ki, Delcati! Azt hittem, valami hasznodat veszem majd. De te is egy megátalkodott gazember vagy, bár ehhez kellett a másik gazfickó, az aljas kis Colpi. Egy kis taknyos téged irányít, veled végezteti el az összes piszkosságát. De kitaláltam, hogy mi fog történni. Nem egyedül én fogok itt bűnhődni...
Enrico nem válaszolt az egyértelmű provokációra, bátran szembenézett a direttoréval, akit ez valósággal ingerelt.
- Ne nézz így rám, te kutya kölyke! Te mered rám mereszteni a szemedet! Te, aki a felbujtó cimboráddal Olaszország, a mi szent hazán szemete vagy?
Enrico most dacosan a semmibe révedt. Nem hiányzott neki, hogy ez a vadember újra megveresse. Hiába fröcsögte az arcába az összes dühét, hiába sistergett a bőrén az igazgató nyála, nem törődött ezzel az emberrel.
- Tehát ezt a két foglyot elhelyezzük. Jó messzire az egyiket a másikától. Majd én elintézem, hogy a ragály ne szedjen több áldozatot! Most pedig tünés dolgozni, ha már a rendes állampolgárok zabáltatnak benneteket!
Pippo Enricót kereste a tekintetével. És mikor megtalálta, az jutott az eszébe, hogy annak az arca ugyanolyan sápadt, mint az övé, s a lelke ugyanolyan rémült.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007