2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 16.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Három napja tartott a rohanásuk.
Gyümölcsökön éltek, legtöbbjét éjszaka lopták. Északra tartottak, s itt már több volt a kert, ültetvény.
Egy este átmásztak egy félmagas kerítésen. Sűrű, buja kert volt, ahogy az est is, a sötétség szinte lecsorgott a lombokon át a félmagas fűbe, mely nyálkás volt ilyenkor és szúrós. Óvatosan lopakodtak a fák alatt, léptük alig hallható rezgésekké vékonyodtak.
Egyszerre haragos kutya tört rájuk. Enrico éppen leugrott a fáról, mikor megtermett állat csörtetett elő egy kis útról. Csendesen járt, hirtelen támadt. Csak akkor mordult, mikor Enricóra vetette magát. A fiú csuklóján csattan a kutya állkapcsa, mely azért kerülte el a nagyobbik fiú torkát, mert a karját ösztönösen maga elé kapta. Ahogy a kutya ráesett, Enrico azonnal átfordította a kutya ormótlan testét, szinte maga alá gyűrte, hogy a térdével a kutya torkát elszorítsa. Pipp csak néhány másodperccel vette észre a dulakodást, s azonnal leugrott a lombok közül. Keresett valamit, amivel leütheti a kutyát, de semmi nem akadt a keze ügyébe. Tudta, hogy minden apró jel rájuk irányítja a figyelmet, ezért nem tudta, mitévő legyen. Ösztönei azt parancsolták, hogy törje el az állat nyakát, de a tudata ellenkezett. A kutya forró nyála Enrico vérével keveredett, mely még jobban megvadította mindkettejüket. Vicsorgásában dühödt vakkanások vegyültek, a lábával felkaparta a puha, homokos földet. Sötét tekintete szinte megfagyasztotta a fiúét. A kutya újra és újra belemart, Enrico pedig elviselhetetlen fájdalmat érzett a karjában, a keze rongyként lógott le a vállából, a kutya pedig könnyedén kibújt, s most már megrészegülten a vértől, verítéktől, saját savanyú nyálától a fiú fölé keveredett. Pippo futásból ledöntötte a kutyát, ahogy egész testével nekirontott, majd öklével az állat gerincére vágott olyan erővel, hogy az nyüszítve hempergett a földön, majd talpra ugorva elszaladt a fák közé.
- Megölöm ezt a rohadt dögöt! – szitkozódott Enrico.
- Nem, nem csinálhatunk semmit! – válaszolta nyugtatólag Pipp. – Nem hagyhatunk nyomokat. Az állat pedig tette a dolgát.
- És mi, Pippo? Mi mit teszünk? – kérdezte Enrico, s kóvályogva indult el.
Minden ízében remegett, a sötétben is sápadtan világított az arca.
- Nesze! - vette le az ingét Pipp. – Bekötözünk.
- Megfagysz... És az inged is mocskos.
- A tied meg csupa vér.
A nagyobbik fiú még lépett néhányat, majd rogyadozó lábakkal éppenhogy eljutott egy fáig.
- Pipp, nem bírom tovább! – mondta Enrico.
És sírni kezdett. Nem gyermeki sírás volt, hanem a kétségbeesett ember elgyengülése. A földre roskadt, majd dadogva ismételte:
- Ez fáj... Rettenetesen fáj!
- Tudom.
- Pipp, találj ki valamit! – mondta Enrico, majd olyannyira elgyengült, hogy végül elájult.
Pippo megrémült, soha nem látta ilyen törékenynek a barátját. Aztán megértette. Ez a fiú vele futott napi tíz-tizenkét órát. Alig evett, elbizonytalanodott, félt, éjszaka fázott, nappal fuldoklott a légszomjtól. Még nem erősödött fel a szökésük előtt annyira. És a keze. A kutya fogai a húsát is megszaggatták, s a földön, mindkettőjük ruháján vérfoltok sötétedtek.
Pippo letérdelt a barátjához, majd leült. Magához emelte a társát, s már ő is sírt. Másképp. Gyerekesen és felnőttesen egyszerre. Mindkettő jaja ott zakatolt ideges, szűkölő zokogásában. És mikor felnézett az égre, az ég közönyösen bámult vissza könnyektől lucskos arcára.
Hirtelen rezzent a bokor.
- Ne mozdulj, kölyök! – hallotta maga mögül.
Pipp megriadt, de a parancsszó újra rátámadt.
- Mondtam, ne mozdulj! Maradjatok mindketten!
Nehézkes férfihang volt. Öregebb, mint az apjáé. És megkeseredettebb. Vékonyodó tüdő fújta, törődött állkapocs zakatolta.
A férfi előlépett egy fa mögül, majd a kutyát, mely vad ugatásba kezdett, a lábához parancsolta. Hosszan rájuk meredt, s mikor Enrico magához tért, s Pippo atáskodva felsegítette, lazított a puska tartásán. Már nem fogta rájuk megfeszített izmainak kíméletlen indulatával. De aztán egyet előrelépett, hogy jobban megvizsgálhassa, szemrevételezhesse újdonsült foglyait. Enrico előtt is kitisztult a világ, a hűvös éji levegő eszméletre paskolta. Az öreg ismét egyet előrelépett, mire a kutyája is felmordult.
A két fiú riadtan hátrált, most Enrico lépett Pipp mögé.
- Mit csináltok ti ketten itt?
Pipp érezte, hogy a kérdés nem a tettükre irányul, hanem a lelküket vette célba. Nem nevezte gazembereknek őket, nem káromkodott. A hang is inkább érdeklődő, mintsem haragvó lett volna. Értelmetlennek hitte a hazudozást, az előtte álló ember úgyis mindent tud róluk.
- Lopni jöttünk a kertjébe – mondta felemelt fejjel.
A férfit meglepte a válasz, fogott már el hasonló rongyosokat.
- Miért nem kopogsz az ajtón, ha valamire szükséged van?
Pipp érezte, hogy ez az ember nem akart rosszat. Inkább vizsgálja őket, és semmiképpen nem kínozta. De azt is érezte, hogy Enrico hátulról az ingét rángatja. Megértette, hogy a másik azt akarja, fussanak, meneküljenek. De Pipp nem találta helyesnek, különösen akkor nem, mikor a férfi is észrevette, hogy mi járhat Enrico fejében.
- Fussatok csak, én pedig lelőlek benneteket, ahogy a tolvajokkal szokás tenni.
- Nem, uram, nem akarunk elfutni. Ugyanakkor nem hiszem, hogy lelőne.
Pipp még jobban meglepte a férfit, aki egészen előrelépett. Otromba viharkabát volt rajta, a fején félrecsapott sapka, a lábán könnyű csizma. Arca borostás volt, fehéres haja rendezetlen.
- Miért gondolod, hogy nem lőnélek egyszerűen hátba? A gyávák oda kapják a golyót.
Pipp már keserű daccal válaszolt.
- Mert ön nem olyan. Ismerem a magafajtát.
- Ismersz?
- Igen, ismerem. Az apám is ilyen volt. A nagyapám még inkább.
- És egyikük sem tanított meg arra, hogy a lopás bűn?
- Mindegyikük meghalt. De ez most nem számít. Nem otthonról szöktünk el, hanem a buttriói fogházból. Szökevények vagyunk, napok óta csak lopott gyümölcsöket ettünk. Nem volt más.
A férfi hosszan hallgatott. Mintha fürkészte volna a fiúk arcát. A hold mintha teljesíteni akarta volna a férfi akaratát, a felhők mögül felragyogott, s láthatóvá vált a két fiú törékenysége.
- Miért szöktetek meg?
- Hogy életbe maradjunk. És ezért loptunk. És bármit tettünk, csak az életünkért tettük. A kutyáját sem akartuk megölni – mondta szomorúan Pippo, mintha beletörődött volna, hogy az útjuk véget ér, s mehetnek vissza. Vagy szörnyűbb helyre viszik őket.
A férfi mintha gondolkodott volna. Majd barátságosabb hangon szólalt meg.
- Engem Cesare Villalongának hívnak. Nincs bűnöző képetek, ezért maradhattok nálam. Bár nem hallottam, hogy titeket keresnének, de akkor sem maradhattok egy napnál tovább. Te pedig gyere, bekötözöm a kezed – mondta Enrico felé, majd elindultak hármasban a kúriaszerű ház felé, ha nem is jómódról, de tisztes életről tanúskodott. Hosszú szőlőültetvények és széles gyümölcsösön át vezetett az útjuk.
- A kutyát úgy hívják, mint engem. Ő is Caesar. Öreg állat, mint én – beszélt ez az ember, s Pippóba hirtelen olyan bizalmat támasztottak ezek a szavak, hogy minden félelme megszűnt.
A ház belülről olyan volt, mint ami egykor jó hely volt, tisztes családi élet emelhette otthonná. Mára pedig medvebarlang lett, hideg rendje, üressége szinte fájt, ahogy leültek.
Cesare Villalonga bekötötte Enrico kezét, miután fertőtlenítette erős pálinkával.
- Keresek nektek valami kevéssé feltűnőt.
Otthagyta a két fiút hideg élelemmel, másnapos kenyérrel, kihűlt raguval, néhány almával, koraértett szőlővel, dinnyével.
A két fiú kiéheztetett kamaszgyermek pedig falni kezdett, mintha a gyomrukat marcangoló éhséget akarnák jóllakatni. Nem szóltak egymáshoz, csak nevettek, felszabadultan, s ha valaki látta volna őket, azt gondolta volna, hogy elment az eszük.

A viharlámpa fénye kecsesen nyújtózkodott az üvegcellájába, s bronzszínűre festette a szobát.
Enrico aludt, Pippo még fenn volt. Kötelességének érezte, hogy őrizze a barátját. Nem érzett bizalmatlanságot a befogadójuk iránt. Nem volt bőbeszédű férfi a vele szemben ülő, s rajtuk is tartotta a szemét, de Pippót látva nem nyugtalankodott. Mesélni kezdett arról, hogy ki és miféle. Majd a háborúról, a régi Olaszországról.
- Volt egy ilyen korú fiam, mint te – mondta váratlanul, fekete hangon.
Pippo bólintott, érezte, hogy az öreg arról fog mesélni, hogy hogyan halt meg.
A nagy háború alatt sokan vesztek oda, különösen Isonzónál. Mennyit hallotta ezt!
- A fiam nem volt jó gyerek. Már egészen kis korában valami vadság tombolt benne. Nem kímélt senkit és semmit. Az anyja, hogy hamar sírba került, neki volt köszönhető. Nem tudom, miféle élőlény lakozott abban a gyermekben. Pedig szerettem. Mit szerettem, imádtam! Hiszen a fiam volt. Aki apa, az Istent kapja meg a gyermekeiben. Vagy annak szánják. Kisgyermekként nyugtalan volt, s mikor korodbéli lett... Hát...
A mondatot el sem kezdte. És sírni kezdett. Némán, ahogy a megszomorítottak szoktak. Akik bezárták a fájdalmukat, s hagyták, hadd dörömböljön bennük.
- Elment hazulról. Valami bandába keveredett, akik lopni jártak. Gyilkosság lett a vége, a fiam volt a főbűnös. Akkor azt éreztem, nem baj, bűnhődjön. A fájdalom az a szita, mely felfogja a lélek piszkát, s ami jó, azt általszűri. Beengedtek hozzá. Azt hittem, megtört. A kezemre hajtotta a fejét, majd a tenyerembe tette a homlokát, s szinte telesírta ezt a kezet. Nézd, fiam, ezt! Nem kicsi ez a kéz – mutatta az öreg a fény felé, s valóban dologban megvastagodott kar volt, mint egy vaskos fatörzs szálkás, kemény kéreggel. – Tudom, hogy ostobaságnak hangzik, de boldoggá tettek a könnyei. Azt hittem, gyógyul. Pedig beteg volt, egyre betegebb. Az ösztönei megölték azt, ami jó volt benne. Nekem pedig tudnom kellett volna. Én ott voltam vén bakaként a háborúban. Láttam borzalmas dolgokat. És tettem is. Te el sem tudod képzelni. Te nem tudod, mi az igazi éhség. Az osztrákok és mi is a saját halott katonáinkat ettük a fronton. Amit láttam, az olyan volt, mint a mészárszék. Nem, nem is olyan. Sokkal rosszabb. Széthasogatott emberek mindenfelé. Megégett hullák dombjai. Volt olyan, hogy megfogtam egy halottat a kezénél fogva, hogy elhúzzam egy gödörig, de a keze kiszakadt a vállából, s a teste még belülről égett. És tucatnyi arcnélküli embert láttam, kiknek a képét nem tőr vagy szurony, hanem a tűz nyúzta meg...
Pippo döbbenten hallgatta az öregembert, akit most látott igazán öregnek. Mintha a beszéd megöregbítette volna. De tudta, hogy hagynia kell beszélni. Ki tudja, mikor beszélt utoljára.
- És a fiam arcát nem láttam meg. Nem láttam, hogy ő is belül izzik. Megszökött a fegyházból. Nem onnan, ahonnan ti. De menekülés közben agyonlőtték.
Az öregember felállt az asztaltól, s az ablakhoz ballagott. Nem akarta, hogy a fiú lássa a képét.
- És ez a kéz mit csinált? – emelte fel az öregember ismét a kezét. – Ez a kéz most temetett. Előbb a gyermeket, majd az anyját. Csak önmagával... velem nem tud mit kezdeni. Csak ez a vén kutya maradt nekem. Ismered, a szíved megóvta. Mikor nem ütötted le, nem verted agyon, akkor jöttem rá, hogy te nem olyan vagy, mint a legtöbb fiú. Néztelek, kilestelek, kihallgattalak benneteket. Mikor ott neszeztetek a kertben, elhatároztam, hogy elfoglak benneteket, s feladlak. És amikor ott voltatok a fűben, még az is eszembe jutott, hogy lelőlek mindkettőtöket. Hulljon a férgese. Vesszen a szemét, pokolra a hitványsággal. De ahogy egymást öleltétek, mint két testvér, már nem akartalak bántani. Ti emberek vagytok. Vagy azok lesztek. Azoknak kell lennetek. És én ebben segítelek benneteket...
Az öreg elhallgatott. Pippót nézte, de már nem kutatott annak a szemében. Hálát érzett, s nemcsak eziránt az ember iránt. Hirtelen megfordult a fejében, hogy Stardi atya talán nem túlzott, hogy a kegyelem valamiképpen jelen van a világban. Talán tényleg létezik valami, ami az elmerülés pillanatában megmondja, mit kell tennie. És azt is, hogy mit nem szabad megtennie.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007