2024. március 28. csütörtök,
Gedeon napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 19.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

Grado fényei nemcsak azért tűntek el a messzeségbe, mert a bárka gyorsan és szinte hangtalanul távolodott, hanem azért is, mert a vihar leereszkedett, a szél belekapott az egyetlen vitorlába, mely a nappali világosságnál sötétkék volt, az éjben pedig láthatatlanná vált.
A távolban a parti ellenőrhajók sem láthatták meg őket, mert a viharlámpát és a jelzőlámpát nem kapcsolták be. Láthatatlanul, de vakon haladtak a fekete ég és a fekete víz között.
Pipp azonban magában számolt, figyelte a szél mozgását, a szagokat, egy-egy felvillanó lámpásból kiszámította, merre járnak.
A Grado Pineta mellett kellett egy hatalmas kanyarral kihajózniuk, hogy Trieszt felé tudjanak fordulni. Így a kikötői őrséget is megkerülték, ha valaki meglátná őket, azt gondolná, hogy egy angol jacht vagy elszabadult kirándulóhajó.
Hajnalban szinte felrobbant az a sötét gomolyag, mely, mint egy óriási szikla, végiggördült a városon, majd belezuhant a tengerbe. A szél és a homokvihar felhőszerű görgetege átgurult a városon, majd belefulladt a tengerbe. Helyette villámok karmolták össze az eget, s egy pillanatra felvillant a tenger tejszerű fehérségben.
De a vihar akkor érte utol őket, mikor a part keskeny íve eltűnt, s mindenfele csak a sötét víz hullámzott.
- Nincs baj, Enrico! Még nincs baj!
- Pipp, mindjárt elsodor a vihar! – mondta Enrico túlkiabálva egy dördülést.
- Ne félj, jó irányba sodor! Mögöttünk van Grado, előttünk szinte pontosan Trieszt. A vihar hátulról jön. A vitorlát mindjárt leengedjük.
Enrico most vesztette el nyugalmát, s leginkább bizonyosságát a barátjában. Még Pipp szavai sem nyugtatták meg, s hirtelen az is eszébe jutott, hogy ez az őrült vállalkozás a barátja meggondolatlansága és önmaga ostobasága. Mert ismeretlen volt a táj, és iszaposan ragacsos az éj, s Enrico most érezte, hogy még nem felnőtt. A gyermeki félelmei előtörtek az ismeretlentől, bár megtapasztalta az észak-olasz tornádók pusztítását, melyek árvizeket támasztottak, letépték a házak tetejét, ösvényeket vágtak a fiatal erdőkbe. Ez most más volt. Ösztönei mitikus szörnyetegnek láttatták a tengert az éji viharban.
És a vihar utánuk rohant, elsüvített mellettük, félrelökte a hajójukat. És a hajó oldalra fordult, a fedélzet fele a víz alá merült. S mikor felemelkedett, hangos roppanásokkal bukott fel a vízből, majd a hajótestből mély mordulás tört elő. A horgonyt elvesztették, s a vitorla fele leszakadt. Enrico még látta, ahogy az orkán felkapja a leszakított vásznat, s mint valami sötét kísértet, a vízen rohant, míg el nem tűnt a szemük elől.
Újabb szélroham jött, majd a hajó újból megemelkedett, hogy aztán újabb szakadékba zuhanjon, melynek falai tajtékos hullámfalakként nyíltak és záródtak.
Enrico elzuhant a fedélzeten, s először felordított, mert sötét testek szakadtak ki a fedélzetből, s felé lódultak. Egy láda átrepült a feje felett, majd Pippo teste gurult felé.
- Ki kell kötnünk magunkat! – ordította a barátja, majd a hangját elnyelte az újabb szélroham bődülése.
A hajó hirtelen pörögni kezdett a tengelye körül, a kötelek ide-oda rángatóztak, mintha a hajójuknak tucatnyi csápja lenne.
- Meghalunk! Érted? Meghalunk! – ordította Enrico, de Pipp magához tért, s a barátját odakötözte az árbóchoz.
- Nyugodj meg, így fogod túlélni!
- És te? Veled mi lesz? – kérdezte a vihart túlharsogva Enrico.
- Ne félts! Láttam már ilyet...
Hangja elveszett a hullámok vad lármájában. És újabb villám szaladt végig az ég alján, aztán belecsapott a tengerbe. Víz alatti tüzek gyúltak tőle.
Aztán a hajó újból felemelkedett, szinte hátrahőkölt, majd elragadta Pippet, aki mint egy rongybaba, tehetetlenül a hajó tatja felé repült. A test egyszerre eltűnt a sötétségbe, mintha egy óriás száj bekapta volna.
Már fent és lent is csak víz volt, szúrós vad zápor és Enrico bármerre fordult, fuldoklott. Fogolyként ült a nedves, rozzant deszkákon. Tehetetlenül rángatózott, nem tudott a kötél öleléséből kiszabadulni. A víz körülötte pikkelyes vad szörnyeteggé torzult a lehulló jégtől, a deszkák visongtak, a szél bömbölt, a levegő körülötte csupa dörömbölés, jajongás, ordítás lett.
Hiába kereste barátját, sehol nem látta. Ha kiabálni akart, a száját betömte a sós, hideg levegő, a víz őrült ostroma. Mikor a hajó egy-egy hullámvölgybe zuhant, nem tudta, merre van a fent és a lent, nem tudott különbséget tenni tenger és ég közt, az irányok értelmetlenné váltak. És úgy érezte, hogy az élni akarás is értelmetlen ott, ahol a terek óriási izmai egymásra hajtják a láthatár tompa vonalait.
A semmi határmezsgyéjén jártak.
Néhány másodpercre kitisztult az ég, a csillagok százezernyi villanása egyszerre mozdult meg a feje felett. Aztán a felhők összezártak, és minden láthatatlanná vált a fiú előtt. Az orráig sem látott.
Várta a halált.
Nem volt kedve imádkozni, azt gondolta, attól sem lesz jobb. A halál görcsös végzete felett az imádság sem őrködhet.
Pippóra gondolt, mi lehet vele. Nem kételkedett abban, hogy a barátja nincs többé. Csak azt gondolta, hogy lesz-e föld, melynél partot él, s eltemetik a halászok. Vagy az örvény letépte a végtagjait, kitörte a nyakát, s az összeroncsolt maradékát odalöki a halaknak. És vajon így végzi ő is?
Órákig dobálta, rángatta, lökdöste a hajó maradékát a víz és a szél. Mikor kifáradtak az elemek, csak a felhők puffadt csordája legelte a fagyos víz szürke pusztáját.
Enrico arra gondolt, hogy mégis túlélte ezt a vihart, mely annyi halászt fojt meg évente. Mégsem gondolta, hogy hálával kell tartoznia. Mikor kinyitotta a szemét, gyűlölettel bámult a fekete semmibe. Szomjas volt, s vacogni kezdett. Teste tele volt horzsolásokkal, melyek most kezdtek fájni, de mikor mozgatni kezdte a kezét és a lábát, úgy érezte, nem tört el semmije.
Aztán rátört a sírás.
Pippo jutott az eszébe, de arra gondolt, hogy a barátjának már jó, nincs gondja a jövővel, nincs baja a jelennel. De ő bárhova keveredik, megtalálják, kivallatják, majd visszaviszik a börtönbe. Az eljövendő szenvedéseket vette számba, mikor kiabálást hallott.
Pippo volt az.
Nem látta, ezért kiabálni akart. De csak rekedt hörgés tört elő a torkából. Aztán a kiáltás elhalt. Megint csend lett.
Egy órával később az első fények halvány tűzpásztákkal futkostak végig a vízen. Majd a nap, mint egy óriási vérömleny a hajnal képén, lángolni kezdett. Száznyi szín gabalyodott össze a vízen és az égen, aztán az égből ezernyi szikra hullott bele a tengerbe, s a tenger felgyulladt, lángolni kezdett. És amikor a nap fakulni kezdett, a víztükörről lepattogott a vörös zománc, hirtelen fehér lett, azután halványsárga, majd szürke és újra színek lobogása fortyant a végtelenbe. Az órák gyorsan szaladtak, Enrico pedig üres lélekkel várta, hogy mi lesz eztán. Már nem haragudott a tengerre. Szépnek találta, ahogy egy szép, de gyilkos nőről megállapítjuk, hogy vonz és taszít. Vagy egy késről, melynek markolata és pengéje remekmű, de gonosz kézben ocsmánnyá lesz.
A hajó pedig csupaszon és holtan csúszott a sárga vízen.
Aztán újra kiáltás, majd Pippo hangja egyre közelebbről.
Végül meglátta a barátját. Az árbóc kétméternyi darabjába kapaszkodott, melyről kötelek lógtak és lebegtek a vízen minden irányba, Ez volt Pippo mentcsónakja, egy óriás mankó a vízen járáshoz.
Pippo odaevezett egy széles deszkával a hajóroncshoz, majd ügyesen átszállt, felkapaszkodott, felhúzta magát ott, ahol a hajó orrárbóca fityegett a romos hajótest mellett.
Enricóhoz szaladt, kiszabadította a kötelek közül. Felsegítette a barátját, aki olyannyira elzsibbadt tagokkal hevert eleddig, hogy hosszú percekig kellett dörzsölni a karját és a lábát, hogy lábra tudjon állni. És amikor Enrico is visszanyerni látszott az erejét, a két fiú megölelte egymást, és hosszan zokogtak.
Aztán leültek, s nézték, ahogy a part felé sodródnak. Nem tudták, hol lehetnek, bár Pippo érezte, hogy Trieszttől délre járhatnak, a vihar legalább tíz mérfölddel lejjebb sodorta őket.
Körülöttük nem volt más, csak az a végtelen tükörvilág, melyben két nap és két ég között ringatózott a hajójuk.
Több órát is vártak, mikor a partszegély halvány vonala megjelent előttük. Csalóka délibábnak tűnt először. Aztán újabb egy óra elteltével megláttak egy halászbárkát.
Most beszélt újra a két fiú egymással.
- Legjobb lesz, ha leütjük vagy vízbe dobjuk – mondta Enrico. – Nem lesz baja, túléli.
- Tudni fognak rólunk – válaszolta Pippo egykedvűen.
- Bármit teszünk, mindenhogy. Megtalálják a hajóroncsot. Biztos kitalálták, hogy Gradót elhagytuk. Ott már nem keresnek. Csak itt a tengeren. Vagy a parton.
- A roncsot elsüllyesztjük. A halászt... Ki tudja, hányan vannak. A pénzünk elveszett. De ne feledd az öreg Villalongát. Ő sem árult el. Ennek az embernek miféle oka lenne?
Enrico borúlátóbb volt.
- Villalonga csak egy volt. Ilyen emberbe még egyszer nem botlunk. Legjobb lenne...
- Nem, Enrico. Nem bántunk senkit. Csak a tisztességesnek hálás az Isten.
- Én még nem láttam tisztességest boldogulni – felelte Enrico.
- Mert nem láttad a világot. Ahogy én sem. De eddig nem esett bajunk. Élünk.
- Ehhez semmi köze Istennek.
- Hát kinek van köze?
- Nem tudom, Pippo. A szerencsének. Ennek a hajónak. Roncs lett, hogy mi ne legyünk azok. Egyébként pedig semmink nem maradt. Nincs mit ennünk, nem tudunk vonatjegyet venni, a ruhánk pedig elrongyolódott. Nem nézünk ki tisztességesnek. És két magunkkorabeli kölyköt keresnek. Már elmenekülni sem tudunk.
A két fiú hosszan elbámult a semmibe, majd a part alig látható vonala felé, mely felől öklömnyi nagyságú folt növekedett.
A két fiú most kiszolgáltatottnak érezte megát. Enrico arra gondolt, ha nem lett volna vihar, s a vihar által a szerencsés megmenekülésük, most a vízbe vetné magát. Ez sokkal könnyebb így. Félt a haláltól, mert nem hitt a túlvilágba. De könnyebb útnak érezte, mint a szenvedések sorozatát, melyben lelassul az idő, s olyan erős a fájdalom, hogy ebben élni halálok sorozata.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007