2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Asszonyi élet 14.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

Mikor az asszony a pesti utcákat járta, halkan kopogott a novemberi eső,.
Nem vette észre a körülötte zakatoló, hangos és gyászos jelent. Úgy látta a világot, mintha a víz alól merülne föl: az ég, a házak lebegő és alaktalan formák voltak. Nem érezte a korával együttjáró fájdalmat sem, nem vett tudomást arról, hogy éhes, köhög, nem érezte a hideget, nem volt fáradt. Inkább lebegett a város és saját múltja felett, mint egy elszabadult léghajó, melynek utasait már nem érdekli a látás szépsége és öröme, hanem csak félelmeik vannak.
A harcok nyomai illettek ehhez az egyedül vánszorgó asszonyhoz, aki túl volt a legnagyobb próbatételen, azonosította a halott gyermekét.
Akik látták, nem törődtek vele. Néha megnézték, de ilyesféle asszonyok kóboroltak másfele is. Voltak, akinek a gyermekét vagy férjét az utcákon vagy parkokban lévő ideiglenes sirhelyekből exhumálták. Ahol Szilvia elhaladt, ott is egy tucat koporsó volt ledobálva egy teherautó mellett. Máshol egy fekvő villamos hevert szétlőtt mellkassal, s olyan volt, mint egy hatalmas állat teteme.

- Itt van még, atyám? – kérdezte a haldokló.
Erőtlen volt már ahhoz, hogy a szemét felnyissa, s a keze érzéketlenné vált a kezét fogó másik kézhez.
- Igen, itt vagyok. Nem akartam zavarni.
- Ön jó ember, bárki is küldte ide. Itt maradt mellettem, de nem akarom, hogy lássa, hogyan halok meg. Ez már nem az ön dolga.
A pap nem válaszolt, csak hosszan nézte a sápadt női arcot. Nemes vonásokat vélt felfedezni, s a fájdalom alig látható szentséget mázolt erre az arcra. Majd szelíden megragadta a nő kezét, mely szinte teljesen érzéketlen volt.
- Hiszem, hogy az Isten itt van. És emiatt sem hagyhatom magára.
- Már nem fáj. Nem érzem a fájdalmat. S ha mégis...
- Kell, hogy valaki segítsen. Ha senkiben nem bízik, kérem, bízzék abban, aki meghallgatja.
A pap olyasmit érzett, amit ritkán. Bár sokszor ült haldoklók mellett a nehéz órában, egyszerű emberek volt, kik egyszerű életet hagytak maguk mögött. Ez a nő más volt. Ahogy végighallgatta az életét, az együttérzésnek olyan tragikus fensőbbségében lett osztályrészese, melyet eddig nem remélt magának.
- Mindent elvesztettem vagy szétosztottam. Elfogytak a szavaim – válaszolta a nő elcsukló szavakon.
Hirtelen elborult kint. Valami széles és formátlan felhő vánszorgott át az égen.
Egy óra telt el, s addig a nő eszméletlenül feküdt a szinte teljesen ránctalan ágyon. Egészen holttá vált az arc, csak a mellkas lassú fel-alá járása jelezte, hogy még él.
A pap kiment a konyhába, mely rendezett volt, de piszkos és üres. A szegénység mellett az emberi lelkiismeretlenség és végigdúlhatta a házat. Mindent elvittek, az egyik konyhaszekrény ajtaját le is szakították. A fiókok kihúzva is üresen tátogtak.

- Ismeri az elhunytat? – kérdezte a fehér köpenyes orvos.
Szilvia nem válaszolt. Ismerni akarta, de az arc vonalai szinte eltűntek. Csak egy szürke folt volt, melyet az emberi körvonalak sem engedtek emberivé lenni. Nem ismerte meg benne a fiát. Felismerte a testet, de nem látta benne az élő anyag lüktetését.
- Felismerte az elhunytat? – kérdezte újra az orvos.
- Igen – válaszolta a nő. – Ő egykor a fiam volt.
Az orvos megnézte az asszonyt, majd néhány sort írt egy lapra, s aztán aláíratta a nővel. Nem volt benne semmi részvét, talán ez az ember úgy érezte, hogy a részvét is csak árt ilyenkor, az együttérzés sovány illúziója.
- Folytassuk! Jöhet a következő – mondta, mire a nőt kikísérte egy magas, középkorú férfi, aki valamelyik kórházban lehetett műtős.

Vidéki ház volt, s ahogy a pap kinézett a kertbe, buja elvadultságot látott ott is, de a késő délutánban legalább színek voltak, melyek bezuhogtak a délutáni verőfényben. A pap azon gondolkodott, hogy valóban mindenki elhagyta ezt a szerencsétlent. Egy pillanatra megijedt, talán az Isten is. És a ház, ahogy visszanézett rá, elveszett a lombok kupolája alatt. Csak a fehér veranda egy része fehérlett. Csak a természet vette kezébe ezt a görcsösen tántorgó épületet, s mintha az ujjai közé zárta volna, hogy senki más ne láthassa.
Aztán úgy érezte, mintha hangot hall, visszasietett a szobába. Leült az ágy szélére, de csak az asszony csendes szuszogása hallatszott.
Kisimult az arca, s a színtelen szobában ez az arc úgy világított, mint a nagyvárosi utcák rideg, fehér gázlámpái.

Szilviát kihallgatásra vitték. Bilincsben volt, s az egyik őr udvarias volt vele.
Két napig ült egy vizsgálati cellában. Nem szóltak hozzá, s csak a második nap kapott némi élelmet. Az is dohos volt és íztelen. Nem sokat evett, arra gondolt, ha a gyermeke nem ehet, neki sincs joga az ételhez.
- Nos, asszonyom! Beszél arról, ami az életét is megmentheti?
A nő dacosan elfordította az arcát. A fejében megválaszolhatatlan kérdések doboltak, s közben nézte ezeket a lényeket, különös és formátlan organizmusokat, kik emberség nélkül éltek az emberek között. Aztán az jutott az eszébe, hogy ez így természetes. A világ kettős terhelésű volt mindig is, nemcsak a gonoszság alatt roskadt meg, hanem a jóságtól is. Olyannak látta a világot, mint egy beteg állatot, mely az emberi betegségtől romlott és az emberi ideáltól vemhes.
- Nem hallotta? Vagy nem érti? – csapott az asztalra a kihallgató tiszt.
Visszariadt a valóságba, nézte ennek az embernek az arcát, s bántotta, hogy még csak nem is rút. És ahogy megnézte a homlokot, a vonásokat, a szem a haragtól idegen formáját, még ostobaságot sem talált ebben az arcban. Emberi volt egészében, kinek egykor gyermekarca lehetett, s ezt is sokszor összecsókoltak és megkönnyeztek. Aztán az ajak ideges remegésében meglátta a... Nem, nem gonoszságot. A másik terhet, melytől ember, nemzet, föld is meggörnyed.
- Most mit bámul? Mondja meg, mit bámul! – üvöltötte a férfi kétszer, de mindkétszer más hangsúllyal.
A gondolatai hirtelen összevegyültek, fortyogtak, mint a sistergő kémiai elegy, szavakká váltak, de a hőjük gyorsan elpárolgott, s lett belőle a szavak szürke-vörös salakja.
- Hogy maga által a gonoszság él, a fiam által pedig a jóság meghalt.
A férfi néhány másodperc után felpattant, de nem az asszonyhoz ment. Fel-alá járkált a szobába, majd mégis a nő felé indult, felmérte, hogy annak bilincsben van a keze, vén, üres, és védtelen. Széles erővel ütötte szájon, hogy az asszony felborult a székkel. Vére kicsattant, olyan volt, mint egy keskeny láng, mely gyorsan elpárolog...

- Atyám ez olyan furcsa. Nem fáj...
A pap arcán örömféle mosoly jelent meg. Két kezébe fogta a nő élettelen ujjait. Látta az arcban a halál közelségét, ahogy a test lassan elengedi azt, ami ennek a nőnek az életében szín volt, remény és hasonló emberi bolondság, mely elég volt ahhoz, hogy erőt adjon végig élnie ezt a rá kiszabott életet.
Szilvia előtt a szoba és az ablak vonalai feloldódtak, a gyermekkor emlékeivé váltak. Ugrálókötéllé, melyek közt a vézna lába táncolt, s a magasba a vékonyka karja lendült. És egy kisvárosi utcakép, ahol üszkös falak szaladtak el mellette, ahol ő megállt, nézte a templomtornyot, s a tenger sós szaga zordult bele ebbe a csendes látomásba.
- Isten kegyelme, ha nem fáj – mondta a pap, s a rózsafüzérrel átkötötte a nő karját, s így kezdte mondani: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben..."

- Beszéljen, asszonyom, vagy élete végéig egy börtöncellában kuksolhat.
Nem válaszolt, csak dacosan nézte a kihallgatóját, s arra gondolt, hogy milyen lehet ennek az anyja, s miféle gyermeket nemzhet majdan. Aztán ezzel sem törődött.
Négy évig volt a börtönben, s hirtelen rádöbbent, hogy a börtön számára a templom. Mikor sötét lett, egyedül maradt a bűneivel, s nem akart a jótetteiért feloldozást. Jóságra születtünk. Sokszor mondta ezt magának, s mikor a lelkét mérlegre tette, a jótetteit nem számolta fel. Rabtársai nem bántották, csendes tisztelet vette körül.
A hosszú évek alatt abban reménykedett, hogy megjelenik majd a fia az álmában. Vagy ott, a sarokban, ahol nincsenek ágyak, csak a sötét fal. Aztán attól félt, hogy megjelenik az, kit meggyilkolt. Gyermekként szerette a ringlispílt, s ha erről álmodott, a régi alakok vették körül, idegen szemekkel bámulták őt a vásári forgatagban.
Végül nem maradt más hátra, csak annyi, hogy emlékezzen, ki volt. Elfeledte az utolsó évek nyomorúságát, a szíve kitisztult, az emlékezete összetört.
Aztán szabadon engedték.
Gyenge, megtört asszony volt. A pénze megmaradt, s ebben a szegény világban egyedül ebben volt jómódú. Megvette ezt a verandás házat, s itt élt. Eljárt a templomba, s megragadta a feszület Krisztus-alakja és a mellékoltár Madonnája. A szemével imádkozott előttük, hosszan bámulta.
Mikor elmaradt, a pap megtalálta. Havonta egyszer kerékpárral kijött a csendes faluvégre, s elkergette a gyerekeket, akik kővel dobálták az ablakát.

- Szenteltessék meg a te neved – folytatta a pap, de ekkor már az asszony más tájakon járt.
Látta a halottakat a háborúban, egyszer majdnem elvágódott a véres sárban, s oly sokszor mondta az Isten szavait, ha valaki ordított. És akkor, mikor a legtöbbek végleg elcsendesedtek. Ezért így folytatta:
- Sia santificato il tuo nome, venga il tuo regno, sia fatta la tua volontá, come in cielo, cosi in terra...
És meghalt.

Ősz lett. A pap néha kijárt a sírhoz. Szinte vörösen lángolt a rőt falevelek máglyájában. Egy ember arra ment, köszöntötte a papot. Hosszan megbámulta, majd tovább ment.
Aztán eljött a tél, s a világba ismeretlen ragyogás költözött. A kifehéredett ég összeolvadt a havas földekkel, s azon a téli reggelen, egy temetés után, a pap meglátogatta Szilviát. Megrettenve nézte, hogy a sír beszakadt, féloldalra dőlt rajta a kereszt.
Még azokban a napokban megbetegedett, s meg is feledkezett arról, hogy megkérje a temetőszolgát a sír rendbetételére.
Április lett, s a húsvéti misében eszébe jutott az asszony. A mise végén a fekete egyenruhájában elindult a temetőbe.
Különös látvány fogadta. A keresztfát ellophatták, s a sír eltűnt. Beletaposhatták az arra járó idegenek, viszont apró fehér virágok szóródtak szét a sírdomb helyén. Furcsa, egyszerű virágok voltak, szagtalanul áradtak szét, s még rovar sem dongott körülötte.
Széles ragyogás terült szét az égen, s a pap arra gondolt, hogy nem volt tél és tavasz között átmenet. A tél fehérségét a fehér tavasz váltotta, s a nappalok megnyúltak, langyos verőfény lepte el az utakat és a házakat, a temetőt és az eget.
Véget ért az éjszaka.

- VÉGE-

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007