Aranylant

Mikor gyermek voltam, azt gondoltam, körém építették a házakat, utcákat, miattam népesült be emberekkel, az én foglyaimnak teremtették őket. És az én zölden szétburjánzó fantáziám színesítette mindannyiukat, s lettek olyan esendők, ostobák és szánandók, amilyen én voltam.

Lakótelep mellett nyújtózkodtak el kisiskolás éveim, mint koránkelők, kik óvatlanul bámulnak bele az izzó napfénybe. És ez a fény minden reggel megfestette az utcát, köréjük falakat, tetőket, kéményeket és antennákat. Az emberi sietések cipősdobazai voltak azok az évek, melyek talpakat szereztek a rohanáshoz és a megtorpanáshoz.

S bár a házak lassan zsugorodtak, de megmaradtak nagynak és kíméletlennek, mégsem úgy emlékszem rájuk, mint valami szörnyetegekre. Inkább jámbor óriások voltak a gyermekkor apályos szigetén. Az emberekkel együtt szürkültek, s ahogy öregedtek, egyre emberibbé váltak. Köhögősek, betegesek és piszkosak lettek. A lift nyikorgott, a lépcsőház szagos és homályos, az ablakokat ritkán takarították, a kövezet megkopott, s az egész telep olyan lett, mint nyugdíjas öregurak, melyek a beletörődés némaságával bámulják az idő múlását.

Abban az időben a magamfajta polgári származékok jobb helyeken lakhattak, négylakásos társasházakban. Apró udvarunk zöld nyugtalansággal bámult be az ablakomon, a rózsák felszaladtak a kis erkélyre, s anyám úgy teregetett az udvaron, mintha a madaraknak prédikálna.

Nem akartam itt, ebben a kényeskedő utcában utcakölyök lenni, ezért amikor tudtam, a telepre menekültem, ahol tízszer annyi utcakölyök volt, és mások voltak, ismeretlenek, szépek és erőtől duzzadók.

Ott ismertem meg őt. Fekete szemű, fekete hajú, de világos bőrű lányka volt. Hosszan bámult felém, álmodozó némasága felkiabált abból a reménytelenségből, melyet egész gyermekkoromban éreztem. Nem tudtam, hogy az egyik osztálytársam húga, Palié, aki igazi, elvetemült kölyök volt, s mindig aljaságok kiötlésében járt az élen. Az ő kis lánytestvérkéje, akire nem volt büszke, sőt elkiabálta maga mellől, én pedig rögvest megbámultam gyermekkorom ellenére is szép kis kezét, gyengéd kis vállát, kicsinyke köldökét, hosszú, maszatos combját, apró térdét, keskeny bokáját. Az a türelmetlen szépség volt, mely túl korán jön és túl követelőzően. Azaddig soha nem láttam a lányokat mesteri vonalokból és a legfinomabb eszközzel kivésett remekműveknek. Csak zajok és veszekedések voltak, összenevetések és gúnyolódások.

Ő más volt.

Nem kereszteltek meg a szüleim, de valamit megéreztem abból, amit a hívő szentségnek lát és tisztel. Egy apró, fáradt angyalként gubbasztott rémült öntudattal, elfojtott indulatokkal. És engem bámult.

Bizonyára nem ismert, talán soha nem látott, noha iskolatársak voltunk, én nyolcadikos, ő hetedikes, a bátyjával néha mégis láthatott. A közelébe telepedtem felhúzott térdekkel, megfeszülő karral. Hajamat engedtem, hogy az arcomba hulljon, hogy valami hősies és férfias könnyedséget hitessek el magamról. Aztán ránéztem. Ő pedig rám a nagy, fekete pillangószemével.

- Mit nézel? – kérdeztem zavartan

- Téged.

- Miért?

- Még soha nem láttalak.

- Most láthatsz.

- Igen.

- És nem unalmas?

- Egyáltalán nem.

- Nem értelek…

- Helyes vagy.

- Én? Hát nem a legszebb az osztályban. Vagy itt.

Éppen taglalni kezdtem, hogy Rácz Zsombor mennyivel erősebb, markánsabb. Vagy a Nagy Zoli. Vagy Koronkai.

- Ezt a nők nem így gondolják.

- A nők? – nevettem el magam.

- Igen, a nők.

Olyan magabiztosan vallotta nőnek magát, hogy már nem nevettem. Csak néztem a karját és a vállát, egy szúnyogcsípést a hónalja felett.

- Tényleg nem te nézel ki a legjobban. De értelmes vagy. Ezek meg mérsékelten – válaszolta komolykodva.

Majdnem felnevettem ismét a „mérsékelten” kifejezésen, de a tekintete szinte átdöfött, belém szúrt, így csak dadogva mondtam:

- Jó, hát köszönöm. Kedves vagy.

- Tudom – és ezt is komolyan mondta. - És még milyen vagyok? – kérdezte élénk kíváncsisággal.

- Lány.

- Te hülye, azt tudom, hogy mi vagyok. Nem ezt kérdeztem.

Hirtelen fájt a durvasága, szinte csípett, hogy lehülyézett.

- Akkor szia! – mondtam és ott hagytam.

- Szia – válaszolta csodálkozva, de gyorsan visszaloptam a tekintetemet a csalódottan bámuló szeméből.

Mikor hazamentem, levetettem magam az ágyra. Hirtelen fájni kezdett, hogy itthon vagyok, nem ott, ahol ő van. Rádiót hallgattam, majd elaludtam. Anyám ébresztgetett, a homlokomra tette a kezét, aggódott, mi lehet velem.

- Lázas vagy – mondta. – Már csak ez hiányzott.

Arra gondoltam, nyár van, ez az aljas kis évszak, mely forró és kellemetlen, melyben olyan magányos vagyok, s csak a kert zsebkendőnyi zöld lebegése maradt meg nekem, a rózsák meg az erkély, az első szamócák, az ecetfa. Olyan értelmetlen volt ez az egész, mint egy elátkozott éden.

Napok teltek el, s egyre nehezebb lett. A súly, melyet hiánya pakolt a vállamira, mint valami megvénült hordár csapodár tréfája. Az apám nem foglalkozott a betegségemmel, még mulathatott is magában, hogy nyáron megfázott a gyerek.

- Jobban vagy már? - kérdezte, mikor leültem a kis kertünkbe napfürdőzni.

- Nincs bajom, csak anyuka csinál ebből ügyet.

- Látod, jó anyád van, mert minden kis dologból nagy ügyet csinál – hallgattam apám furcsa bölcsességét.

És nem értettem őt, hiszen tudós fajta ember volt, mégis velem felületes, néha már a nyegleségig nemtörődöm volt. Csak elnéztem világos öltönyében, zakója a karján átvetve, szalmakalap a fejébe nyomva úgy szívta az egyik erős cigarettát a másik után.

- Inkább menj a többiekkel focizni – mondta számonkérő hangon.

- Utálom a focit! – válaszoltam fintorogva, s hirtelen eszembe jutott a fülledtség, a veríték, a horzsolások, a bűz, a csapzott fejek, a keményen meglőtt labdák ütése. Nem voltam ügyetlen, de nem akartam ügyes lenni. Pedig a leggyorsabb voltam az egész évfolyamon, de a lassúság és az állókép vonzott. Az Időt fürkésztem, mint végzi a dolgát életek és halálok közt, de nem a rohadás, hanem a múlás érdekelt, s leginkább a kérdés, hogy miért múlunk el, mi a célja az életnek. Emlékszem, a szomszédunkban lakott egy öreg férfi, akinek néhány hete halt meg a felesége. Szeretett mindkettő, gyermektelenségükben bennem találtak némi vigaszt, gyakran kölcsönvettek, amit apám nem szeretett, s mindenfajta ijesztő történeteket talált ki, hogy az öreg ellen már folyt rendőrségi vizsgálat, mert gyerekeket láttak bemenni a titkos kertbe, de onnan soha nem kerültek elő. Természetesen ez otrombaság volt, mely apámtól soha nem állt távol, de anyám is óvatoskodva engedett csak el. Aztán a két öreg teletömött málnakrémmel, mindenfajta süteménnyel, hogy egyszer tényleg ettől voltam rosszul.

Az öreg, valaha mérnök volt, mindig kérdéseket tett fel, s ha tudtam a választ, egy egész tábla csokoládéval ajándékozott meg.

Már késő tavasz is kitámolygott ebből a nyolcvanas évekbeli fülledtségből, elnyíltak a májusi virágok, mikor az iskolából hazatérve láttam, ahogy az udvaron élesztik újra a köhögős, ráncos képű Anikó nénit, ezt a betegségek által elviselt asszonyt, az öregember feleségét. Éppen kertészkedett, mikor rosszul lett, s előre zuhanva összetörte a virágait. Anyám felrángatott a karomnál fogva a lakásunkba, hogy „ezt neked nem szabad látnod”.

Engem pedig vonzott a halál, amelyik okosabb, mint az apám, érzékenyebb, mint az anyám, s a csúnyasága emlékeztetett a sáros, téli utcákra, mikor a tájat összehajtogatta a téli este, mint valami elrontott szénrajzot. Az ablakom nyitva volt, s kihallgattam a halál szavait, orvosi műszókat, a sírást, könyörgést, jajveszékelést, együttérzést és az otromba kíváncsiságot. Figyeltem a halált, ahogy mérnöki pontossággal rajzolja át a mindent semmivé, s arra gondoltam, hogy aki most szenved, annak éppen a lassúság adja a gyötrelmet, s ki látja, annak hirtelen az egész élet zsugorodik össze ugyanolyan jellegtelen dologgá, mint a légyürülék az ablakon vagy egy abroszon barnálló zsírfolt. Akkor értettem meg, hogy az anyag a mi függőségünk és tehertételünk, s az én majdani halálomra gondoltam.