2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Lovak a hajnali szélben 4.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

                                                                     

A rakpart előtti kerítés egyik fémajtaja hangos csapódással záródott, majd nyikorogva nyílt ki.

Csend volt, csak a hullámok morajló vonulása zúgott. Előttem a Margit híd óriás teste emelkedett a víz fölé, és robosztus nyugalommal ölelte egybe a két partot.

Lassan felgyúltak a lámpák, és mint apró és ijedt tekintettek, úgy bámultak vissza rám. A kerítés kapuja ismét hangos csattanással záródott.

Ilyen volt ez az ősz is, mint a rozsdás kerítéskapu.

A part megtelt a kései forgalom áradásával, a dohogó villamosok sárga villanásával; füsttel, lombzúgással, százezernyi hangos beszéd egyhangú morajával, a Duna habjain megbotló szelek jajszavával.

Ilyenkor szerettem elnézni a fekete hasú fellegek árnyainak vonulását az aszfalton, a Dunán, a házak magas homlokán.

- Szia!  - hallottam magam mögül.

Hátrafordultam. Mögöttem a szépséges Torday Andrea áll.

- Szia! – felelem, majd visszafordulok a Duna felé.

- Leülhetek hozzád… Vagy zavarok?

- Nem az enyém a rakpart. Tégy, ahogy akarsz! – mondom közömbösnek álcázott hangon, de a szívem majd kiugrott a helyéből.

Suta, kislányos mozdulatokkal leül mellém. Térdét összezárta, formás combjaira ráfeszül a nadrágja. Majd könyökével támaszkodik, fejét hátraveti, mintha sötétbarna haját az ég sötétlő felhői közé szeretné vetni. Ránézek az arcára. Soha ilyen közelről nem láttam még lányarcot. Ilyen szépről pedig még álmodni sem mertem. Ujjaim ijedten rángatóztak a hátam megett, mert szerettek volna belemerítkezni ennek az arcnak a szép vonalaiba, a homlok és az áll gyönyörű ívébe; szerették volna körbefutna a nyak aranyló tincsek mögül felfehérlő szépségét.

 

Hosszú ideig hallgattunk. Aztán ő szólalt meg.

- Nem hittem, hogy ennyire veszett vagy.

- Nem is vagyok az.

- Ezért a verekedésért kirúgnak.

- Rúgjanak. Majd járok máshová.

- Te ennyire könnyen veszed?

- Miért jöttél ide? – zordult bennem a dac haraggá. – Még itt sem hagy a magadfajta békét nekem? – kérdeztem, s az arcába néztem közelről.

Mennyire szép! Hogy lehet ennyire szép, futott végig a gondolat szelíd remegéssé halkulva bennem. Micsoda bolond vagyok én, hogy ezzel a lánnyal így beszélek.

- A magamfajta nem tépi meg a másikat. És még okkal sem bántja – változott fintorrá a sértettség a gyönyörű lányarcon. - El is megyek, ha ezt akarod.

- Menj! Senki nem hívott ide! – mondtam rekedtté váló hangon.

Csendesen felállt, kislányos mozdulatokkal leverte a nadrágjáról a betonszegély porát, majd könnyed léptekkel elindult. Nem néztem utána, mert féltem, hogy elgyengülök. És mit számít ez a lány. Mit akarhat tőlem? Talán a Rokolya küldte utánam, hogy kémkedjem.

Belebámultam hosszan a Duna habjai közé. Halk csobogással némult a nagy folyó a közelgő estébe. Mikor sötétté lett az alsó rakpart, én is hazaindultam.

 

A ház, mint hatalmas kísértet, mozdulatlanul fehérlett a rojtossá fonnyadt lombok felett. Szinte mindenhol világítottak az ablakok, csak a mi lakásunk volt reménytelenül sötét.  A lépcsőházban a megszokott szagok fogadtak: főzelék szaga a frissen mosott ruhák illatával, az öreg Kanyó néni elhanyagolt lakásának hideg dohossága a frissen mosott kövezet szennyes szürkeségével

A postaládában felszólítás, miszerint lekapcsolják és leszerelik a villanyórát, ha nem fizetünk. A konyhában és a szobában hideg, az utcai lámpák megkeseredett reménytelensége.

Rajzolni kezdtem. Csupa görbe vonalú lánytestet, békés vonásokat, ijedten a lelkemben kutató szempárt.

Nem tudok fogalmazást írni, ezt adom be helyette. A rajzomnál semmi nem jellemezhet jobban engem. A többi meg mit számít.

Az esti harangszó megtörten sóhajtott bele az éjszakába. Lekapcsoltam az ágyam melletti éjjeli lámpát. Egyszerre minden sötét lett.

 

Az iskola magas sárga falai vádlón néztek rám. Régies és ódon ablakok megteltek gyerekfejekkel és tolakodó tekintetekkel. Minden mozdulatomat kegyetlen kíváncsisággal követték.

Ahogy a folyosón végigmentem, csicsergő gyermekhad kiabált utánam, majd valaki elkiáltotta magát:

- Itt a bunyós!

Szürke kis árny tűnt el a folyosó kanyarulatánál, a szertárfolyosó magas bútorai közt. Hirtelen valaki megragadta a karomat.

- Te vagy az a hírhedt Barlai Zoltán?

- Nem fedeztem még fel semmit – mondtam zavartan, de az ujjak belemélyedtek a kezembe.

- Ne szemtelenkedj! Gyere az igazgatói irodába!

Hát kezdődik, futott át rajtam a baljós érzés. A kis Andika megmondta. A szép Torday lány. Akibe mindenki szerelmes. Miért jöttem be ma egyáltalán? Maradhattam volna otthon is, amíg ezek itt lehiggadnak. Az az ostoba Karádi hazudhatott volna otthon. Az apja biztos kiverte belőle az igazat…

Eszembe jutott az apám, aki most öntudatlanul fekszik a kórházi ágyon, engem pedig most visznek kivallatni.

Mellettem Ágh, a kémia szakos lépdelt hosszú, nagy léptekkel. Körszakálla felett sötétzöld szemmel vizslatott jobbra és balra.

- Maguk meg ne itt tátsák a szájukat!– mondta az engem bámuló gyerekek sorfala felé.

A nálam kisebb fiúk és lányok zajongva megindultak a folyosón; a nagyobbak csak mímelték a távozást, fenyegető testtartással léptek felém egyet.

Hirtelen felzúgott a csengőszó, felkiabálta a hosszú folyosók, az emeleti tantermek fülledt csendjét.

- Tanár úr, a táskám…

- Nem fogsz meglógni, öregem! – vetette felém foghegyről, és tovább vonszolt a folyosón.

Majd az igazgatói iroda ajtaja előtt némi alázattal megállt, előredőlve kopogott. Válasz nem érkezett. Még egyszer előredőlt, ugyanazzal a szolgai testtartással, de most erélyesebben kopogott.

Az ajtó hirtelen feltárult, és itt magasodott Tóth, az igazgató.

Igazi ártatlan képű alak volt, széles felsőtesttel, de rövid lábakkal, hatalmas lelógó kezekkel.

- Meghoztam, igazgató úr – mondta Ágh zavarodottan.

- Hát ez az a megveszett fiú! Köszönöm, tanár úr! Most már te is mehetsz az órádra.

Azzal az igazgató megragadva a kabátomat behúzott az irodába. Rövid folyosó után tágas szoba nyílt előttem nagy széles ablakokkal, ahonnan a sportpályára lehetett látni. Előtte robosztus íróasztal, mögötte magas támlájú székkel. A falak körben szekrényekkel bútorozottan álltak, melyek roskadásig megtelt polcokkal, embertelen fegyelmezettséggel sorakoztak egymás mögött. Az irodában közvetlenül a fal mellett kerevet álldogált átlósan lenyesve a sarkot, mely mögött egy hosszúnyakú virágállvány ácsorgott.

A kereveten egy férfi és egy nő ült. A férfi egyik kezével egybefogta a nő két kezét. Ahogy feléjük fordultam, a férfi keze még erősebben összefonta a nő ujjait.

Elfúló hangon köszöntem feléjük, mire a férfi elfordította az arcát. A nő megtörölte a szemét. Miközben elfordultam, apró könnyeket láttam a szeméből kipörögni.

Visszafordultam Tóth felé, aki hátrafont kézzel állt az ablak előtt, és hosszan elnézett a öreges méltósággal álldogáló nyárfák felé.

Csend volt, a folyosók elnémultak. Csak nehéz lélegzetvételek párologtak az irodában. Néha az én cipőm nyikordult egyet, ahogyan az egyik lábamról a másikra álltam. Mintha percek rohantak volna el, pedig csak néhány másodperce léptem ide be.

Az igazgató hirtelen felém fordult. Komor bánattal nézett a szemembe, amitől elbizonytalanodtam. Nem félelem volt bennem, hanem valamiféle megnevezhetetlen szorongás.

- Tudod-e, hogy miért vagy itt? - kérdezte Tóth, majd egy pillanatra a mögöttem ülőkre pillantott.

- Igen, tudom – feleltem elakadó lélegzettel.

- Beavatnál engem is a tegnapi történésekbe? – mondta, s leült az íróasztala mögé.

- Verekedés volt a parkban… - mondtam nagy levegővétel után.

- Méghogy verekedés? – Hallottam magam mögött a háborgó férfihangot. - Nyomorékká tette a fiamat, és mindezt ez az aljadék verekedésnek nevezi!

- Kérem! Kérem… - mondta az igazgató. Engedjük a tanulót is beszélni.

- Beszélni egy ilyet! Ez nem is beszél, csak ugat. Nem ember ez – zokogta bele a lármás csöndbe a női hang.

Különös eltökéltség ébredt bennem, a megalázottak bátorsága támadt fel minden lélegzetvételemmel. Már nem a harcos, hanem csak a küzdő eltökéltségé.

A nő felé fordultam, kihúztam magam, és feszes testtartással mondtam:

- Én ember vagyok, még akkor is, ha a Karádit megvertem. Ő kezdte, ö ütött, én védtem magam. Ő ok nélkül bántotta az apámat, majd engem. Védtem magam. Kettőnk közül én voltam az ember.

Miközben beszéltem, figyeltem a férfit. A tekintete ide-oda ugrált, hol felvillant, majd elsötétült. Jobb keze elengedte a nő kezét, majd remegve a saját kezére hullt. Megéreztem, hogy mindez mit jelent, de mégis tudtam, hogy eztán mit várhatok. Testem megfeszült, az iroda padlója talapzatává vált elszántságomnak.

Minden erőmre szükségem volt, hogy az ütésétől ne tántorodjam meg. Arra viszont nem számítottam, hogy az ellenállásom még nagyobb dühöt vált ebből az emberből, aki két kézzel ragadta meg a ruhám, és teljes erővel a falhoz taszított. Egy kisasztal felborult, a rajta lévő poharak hangos csörrenéssel vágódtak az igazgatói íróasztal elülső falának. Ránéztem a nőre, aki lassan felemelkedve, rémülettel nézett vissza rám. Láttam, hogy undorodik tőlem, de ebbe az undorba némi kétely vegyült, ahogy hangos csattanással falnak csapódott a testem.

Aztán Tóthot láttam, ahogy kettőnk közé ugrik, és féktelen lendületével leszakítja rólam a férfi két markát. Majd visszafogott dühvel nézett a ziháló férfira, aki egy lépést hátrált.

- Maga megbolondult! –csattant fel Tóth, ahogy védelmező mozdulattal elém állt. – Mit képzel? Maga egy diákot sem bánthat!

A férfi dühödten fújtatva, de lassan visszahorgadó indulattal hátrált meg.

- Üljenek le, kérem! – mondta Tóth látszatszelídséggel. Kérem! Ha mi, felnőttek, nem tudunk uralkodni magunkon, mit várunk el a gyermekeinktől?

- Ez nem gyermek! Ez egy szörnyeteg – mondta a férfi rám emelve a mutató ujját.

- Nem az, uram, vagy ha jobban tetszik, Karádi elvtárs...

- Még ön is gúnyolódik? – mondta a férfi gyorsan hevülő felhorkanásokkal.

- Mielőtt ön sommásan ítélkezik, vajon tudja-e, hogy pontosan mi történt?

- A fiamtól tudom…

- Megbizonyosodott abban, hogy a fia őszinte önnel?

A férfi éppenhogy visszaült, de az igazgató kérdésétől ismét felemelkedett.

- Miért? Ön ennek a kis szutykosnak hisz? A fiam nekem sosem mert hazudni!

- Kérem… Kérem! Ne minősítgessen!

- Ez egy külvárosi lumpenkölyök. Nézzen rá! Ilyeneknek sohasem volt szavuk. És egy normális iskolában ma sincs. Csak kerüljön a kezem közé!

- Mindegy, hogy kicsoda – csattant fel Tóth, mivel személyében is sértve érezhette magát ennek a vérben forgó szemű férfinek a kifakadásától. – A személy minősítését a tények megismerése után tehetjük meg.

Hirtelen a nő, mintha bátorságot és határozottságot gyűjtött volna magába, halkan megszólalt.:

- Feri… Ferenc. Kérlek, most ülj le! Én is szeretnék valamit mondani – szólt egyre erősödő és megizmosodó szándékkal az asszony.

Eddigi lágy vonásai most megkeményedtek, hideg acélkék szeme áttetszővé vált.

- Kérlek – mondta a férfi, aki teljes testsúlyával visszahanyatlott a székébe.

Rövid ideig rám nézett, majd elkapta rólam a tekintetét.

- Igazgató elvtárs. Kérem, hallgasson végig. Én eltemettem már az egyik fiamat. Igaz, nem most volt. Jövőre lesz nyolc esztendeje. Régen volt…

Azt érzékeltem, hogy a nő erőt gyűjt, talán némi színpadiassággal tette mindezt, de most büszkén megemelte a fejét, és úgy folytatta.

 – Nekünk csak ez az egy van. Jó fiú ez, kérem. Nem a legjobb tanuló, de különösebb gond nincs vele. Igaz, néha csavarog, egyszer-egyszer kimarad, de amúgy tisztelettudó. Megküzd ő saját kudarcaival, de mindig egyre és egyre jobb lesz. Önnek meg kell értenie engem, hiszen anya vagyok – most hirtelen elakadt a szó az asszonyban, de aztán erélytelenül folytatta – akinek egyetlen kötelessége, hogy kiálljon a fia mellett…

Hosszú csönd szállt alá a mennyezetről, mely az utolsó szavakat még lomha remegéssel visszhangozta. Különös csönd volt ez, megtelt négy ember tépelődésével és önsanyargatásával.

Ahogy a hosszú évek távlatából vissza tudok emlékezni ezekre a pillanatokra, ma is érzem ezeknek a csodálatos feszültségét. Ezek azok a félelmetes pillanatok, melyek az évek rohanása ellenére belemarják önmagukat az ember tudatába. Mint a por vagy a korom, úgy szállnak alá, és letörölhetetlenül ott maradnak.

Miután a nő elhallgatott, csak a csend prédikált hallgatag türelmet kettőnknek, Tóthnak és nekem.

Nem szóltam, csak lehajtott fejjel álltam, és gyenge voltam ahhoz, hogy bármelyikük szemébe nézzek. Kerestem a kezeket, Tóth hatalmas és súlyos kezét, melyet oly könnyelműen dobált ide-oda, miközben hallgatott. A nő kezét, melyen zord fényű ékszerek csillantak, ahogy egymásra estek a várakozás kényszerszünetében. És a férfiét, azét, aki meg tudott volna fojtani. Azokat a túlságosan jól ápolt, férfias nagy kezeket, melybe leköltözött a gyűlölet a homlokából. Melyek önálló életet éltek az utolsó néhány percben. A kezek milyen gazdagon, és milyen könnyedén beszédessé váltak az arcok nélkül. Igazmondásuk kételkedés nélkül telepedtek a jelenemre.

Tóth néhány lépést tett a szobába, majd egy rövid szemvillanással végignézett rajtunk. Éreztem a tekintetét, ahogy félelmem mögé hajlik. Aztán beszélni kezdett.

- Tizenöt év óta sosem voltam képes olyan súlyos szavakat kimondani, mint amelyekre most képesnek kell éreznem magamat. Igaz, nem is volt szükség rájuk.

Megállt egy pillanatra, kivárt, hogy felfogjuk mindannyian mindazt, amit megelőlegezett számunkra. Szemem sarkából a férfira pillantottam, aki zavartan pislogott; majd hol a feleségére, hol az igazgatóra nézett.

Tóth a rövid hatásszünet után folytatta:

- Én tudom, hogy az ön fiúk kicsoda és micsoda, mint ahogy azt is, hogy ez a fiú miféle gyermek. Nem állat ő, de nem is ember. Csak egy gyermek, akinek nagyon sok kortársát elemészteni képes sors jutott. Olyan, amit az önök fia el sem tudna képzelni. Még én sem, ezért nem is kívánom a motivációkat keresni.

- De igazgató úr! – mordult bele a nő Tóth szavaiba, melyek éppen lecsendesedni készültek.

- Kérem, asszonyom… Én is meghallgattam önöket, adják meg nekem is azt a jogot, hogy ismertessem mindazt, amit erről a tegnapi súlyos esetről megtudtam.

A férfira néztem, aki szemével és legyezőszerűen mozgó kézfejével igyekezett csitítani a nőt.

Tóth várt egy kicsit, majd erélyesebben folytatta:

- Az egyik jelenlevő egy vallomásszerű levelet juttatott el hozzám. Ez a vallomástevő számomra abszolút megbízható személy, akinek a történtek ismeretében még megfellebbezhetetlenekké váltak a szavai, miután több szemtanú is igazolta a levélben foglaltakat.

Az igazgató most megköszörülte a torkát, majd körbejáratta a tekintetét, és egy lapot emelt fel a nagy íróasztalról. Feltette a szemüvegét, és olvasni kezdett.

- Tisztelt Igazgató úr! Azzal a szándékkal írom ezt a levelet, mivel tudom, hogy ma nagy balhé lesz a tegnapi parkbéli verekedés miatt. Nem szeretném, ha annak a szerencsétlen Barlainak több baja esnék, mint amennyit megérdemel. Csak annyit szeretnék elmondani, illetve leírni, hogy tegnap a Barlai mikor elment előttünk, mi kötekedtünk vele. Mi csúfoltuk az apukája miatt, akiről mindenki azt beszéli, hogy alkoholista, és a mentő vitte el a kórházba. A Karádi Pista volt az, aki a legsértőbben viselkedett. Igaz, Barlai szemtelenül visszaszólt, de ez érthető is, hiszen, ha az én apámról mondanának ilyeneket, én is azt tettem volna, mint az a szegény Barlai. Aztán Karádi ütött először, illetve ellökte a Barlai Zoltit. Ezután a Barlai támadott, de a Karádi volt az, aki fojtogatta. Csak tessék megnézni a Barlai Zoli nyakát…

Itt az igazgató megállt, és felém fordult.

- Barlai, vedd le a pulóveredet!

Hirtelen zavarba jöttem. Annyira elmerültem a levél szavaiba, Tóth meleg és nagyonis irodalmias előadásmódjába, hogy összerezzentem, mikor tudatosult bennem, hogy itt le kell vetkeznem idegen emberek előtt. Eszembe jutott, hogy három napja nem fürödtem, és nem is volt rajtam ing.

- Nem hallottad, fiam? Vedd le a pulóveredet.

A férfira és a nőre néztem. Ők maguk elé meredve ültek, mintha tudomást sem vennének az itt elhangzottakról.

- Vedd le a pulóveredet, és mutasd meg a nyakadat! –szólt harmadszor is Tóth.

Kelletlenül vetkőzni kezdtem. Egyre lassuló mozdulatokkal gyűrtem le magamról a pulóvert. Ahogy felemeltem a karomat, megéreztem nyomorúságom minden szégyenét. Csendesen ejtettem magam elé a pulóvert, mely alól vézna testem fehéren világított. Nem a mocskosságomat szégyelltem, hanem a testemen lévő számtalan horzsolást és ütésnyomot, és a nyakamon végigvonagló hosszú, véraláfutásos csíkokat.

- Nézzék… Kedves anyuka és apuka! Nézzék! Látják, ez a fiuk műve. Ilyenért erre a Barlaira nevelőintézetet és állami gondozását követelnének. De lehet, kevesebbért is megölték volna ezt a kisfiút.

A nő most hosszan megnézett, míg a férje elutasító módon közömbösen kibámult az ablakon. Láttam, hogy a nő megretten a testem látványától. Ijedt pislogása után aztán magához tért, és újra beszélni kezdett.

- Igazgató elvtárs. Látom, amit velünk láttatni akart. Nem tudom, hogy higgyek-e a levélírónak, hiszem az hazudhatott, és azt sem tudhatom, hogy ezeket a horzsolásokat nem ez a fiú okozta-e önmagának. Vagy mások verték össze, mert az ilyenek máshol is szoktak kötekedni.Az ilyenek mindenre képesek.

Tóth néhányat lépett, majd az asztalra dobta a levelet, majd a szemüvegét a felső zsebébe tette. Elkomorult az arca, homlokán a ráncok összesűrűsödtek.

- Kedves asszonyom. Eddig azt láttam, hogy az ön férje mire képes. Itt, az igazgatói irodában tettleg bántalmazta ezt a tanulót. Ha nem lépek közbe, bármi történhetett volna. Ezért akár fel is jelenthetném a férjét. És meg is teszem, ha nem hagyják abba a fenyegetőzést!

Azt is láttam, hogy ön úgy vádaskodik és úgy minősít, hogy nincs az igazság birtokába. Csak a saját igazságát hangoztatja, amit számtalan tény cáfol…

- De igazgató elvtárs…

- Ne elvtársozzon engem, asszonyom! Messze állok attól, hogy olyan elveket valljak bűnről vagy bármiről is, mint Önök. Nem akarom ezt a fiút felmenteni a tette alól – itt felvillanó tekintettel rám nézett -, de azt kijelenthetem, hogy a tegnapi szomorú történések miatt az ön fia a főfelelős. Ne szakítson félbe…  Ha ön azzal a felelős szeretettel szeretné a fiát, ahogyan állítja, akkor a fia nem bandázna parkokban, nem támadna rá más gyermekekre, nem fojtogatna egy nálánál jóval kisebb fiút, nem alázná a másikat tovább annak keserű és szerencsétlen sorsa miatt. Mint az iskola igazgatója, jól ismerem a diákjaimat. Ez a renitens – itt megint rám emelte a tekintetét; egy pillanatra elakadt, aztán folytatta – megkapja a tettének megfelelő, felelőtlenségéhez mért büntetését. Sem többet, sem kevesebbet. Nem fogom a falhoz vágni, és kiverni belőle a maradék életet, de nem is fog dicséretben részesülni.

Mintha elfáradt volna, lassan támolyogva elindult a nagy íróasztal mögötti székéhez. De nem ült le, csak megtámaszkodott az asztal szélébe.

A férfi mintha erőt merített volna a másik gyengeségéből, talpra ugrott.

Rendben. Tóth elvtárs! – az elvtárs szónak erőteljes nyomatékot adva -, ezt nem nyeljük le ilyen könnyen. Látleleteket visszünk a pártbizottság oktatási osztályára, és a maga felelősségéről is említést teszek. Fog még maga bocsánatot kérni, és akkor remélem, hogy ezt a kis rohadékot eltakarítják innen.

A két férfi most szembeállt egymással, mindketten felőrlődve saját indulataik alatt, néhány másodpercig egymást méregették. Aztán a férfi eszmélt előbb. Teste engedett a görcsös tartásából, és a feleségéhez fordult.

- Menjünk, kedvesem! Majd egy új igazgatóval normális körülmények közt megtárgyaljuk a dolgot. Te pedig – fordult felém -, te…

- Hagyd ezeket! – mondta az asszony, azzal a férjét maga után vonszolva elindultak az ajtó felé.

Az ajtó hatalmas dörrenéssel csapódott, mintha egy ágyú ordította volna fel a hatalmas ódon falakat. Még másodpercekkel később is remegett a levegő, miközben a lépteik lassan elhalkultak.

Újabb másodpercek teltek el, mire Tóth megszólalt. Fáradtan zuhant bele a székébe. Maga elé bámult, majd kinyitott egy asztalán heverő könyvet. Mintha ott sem lettem volna. Aztán ledobta a könyvet és felém fordult.

- Öltözz fel, és menj a terembe!

Szótlanul engedelmeskedtem. De az ajtó felé fordulva megálltam, és visszafordultam.

- Mit akarsz még? – szólt elhanyatló szelídséggel.

- Mi lesz a büntetésem, igazgató úr?

- Büntetésed… Ja, igen, a büntetésed… Hiszen önvédelem volt. De ha mindenáron bűnhődni vágysz, akkor még legalább száz évig élsz ebbe a megátalkodott világban. No, gyere ide! – mondta megfáradt csendességgel.

Hozzá léptem. Megfogta mindkét kezem.

- Idefigyelj, te apád bátor katonája. Tanulj meg elfutni a bajok elől. Hidd el nekem, nagyobb bátorság az öklöket a szebben tartani, ment kaszabolni velük.

- De van, amikor meg kell védenem magam. Nem lehetek gyáva.

- Nem leszel gyáva és még okosnak is megmaradsz.

- Mindenki engem fog csúfolni.

- Ha kirúgatod magad. Csak akkor. Mert akkor leszel az igazi vesztes. Látod, itt már megnyertél magadnak valakit. Sőt, valakiket.

- Elmondaná…

- Nem tehetem. Abban a levelében az is benne van… Hiszen tudod – mondta Tóth, azzal elengedte a kezemet.

Rövid csend lopódzott közénk. Majd még mindig kimerülten ennyit mondott.

- Most pedig eredj. Többet itt nem akarlak látni!

De még ezt a mondatot is átremegte egy megmagyarázhatatlan békeség, melyet eddig sohasem feltételeztem erről az emberről.

Reszketeg kézzel húztam be magam mögött az ajtót. A folyosó még hallgatag komorsággal szuszogott, az órák tartottak. A termekből halk moraj, tanári magyarázat, gyermeki dadogás szűkölt elő, és az iratokkal teli szekrények ablakai villogtak, ahogy végigmentem a szürke falak között.

 

Tóthtal kétszer találkoztam. Egyszer tíz évvel, miután befejeztem az általános iskolai tanulmányaimat. Ősz volt akkor is, a lehullott lombokat a szél söpörte végig a Török utcán. Hirtelen elém tűnt megfontolt és büszke arca. Ő is megismert, ahogy az arcomba nézett.

- Maga az, Barlai? Mégsem rabruhában látom, pedig annyian azt mondták magára, hogy tíz év múlva csíkos gúnyában söprögeti majd a leveleket.

- Nem, nem lettem gazember… Bár a csábítása olyan, akár a legkitartóbb szeretőnek…

Elnevette magát, pedig ritkán nevetett. Azt mondták róla, hogy beteg, örömtelen életét csak vonszol, vagy az vonszolja őt. Mondják, rohamszerűen rátörő fájdalmak közt él.

- Tíz éve, hogy elment tőlünk. Megférfiasodott és biztos, hogy sokkal bölcsebb, mint régen. Mivel foglalkozik?

- Építésznek tanulok az egyetemen – mondtam elgondolkodva, ahogy eszembe jutottak a régi évek, mikor kölyökfejjel senkinek láttam magam.

- Mint az apja – mondta, és mosolyogva megcsóválta a fejét. – Tudtam, hogy maga értékes ember. Örülök, hogy megdolgozott az igazamért. No, az Isten áldja! – mondta elszürkült arccal, és a kezét nyújtotta.

- Az Isten áldja, és mindent köszönök – mondtam, ahogy a kezemben tartottam öreges kezét.

- Ne nekem! Annak, akitől az eszét és a szívét kapta!

Azzal ellépett mellőlem, és elindult a fényes, arannyal szentelt fák alatt. Sokáig néztem utána, ahogyan szinte megsemmisült görnyedt teste a hatalmas fák romos bástyái között.

 

A nyolcvanas évek közepén láttam újra. Súlyos betegen feküdt a kórházban. Agyműtét után volt, keveset beszélt, csak a szemével írta szeretetét az arcomba. Megfogta a kezemet.

- Zolikám, ugye befejezte már az egyetemet?

- Már négy éve, igazgató úr.

- Négy éve… Ugye, nem bukott meg?

- Nem buktam meg. Időben végeztem.

- Remélem, megtartasz a jó emlékezetedben – mondta alig hallhatón.

Képtelen voltam mit mondani, csak a kezét fogtam, és dajkáltam erőtlen szorítását. Aztán elsötétült a látása. Néztem az öreg és beteg arcot, ahogy a halál lassan befészkeli magát fonnyadt szemhéja alá.

Még három napot élt.

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007