2022. július 2. szombat,
Ottó napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Az utolsó szó jogán
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Bevallom, a Kertész Ákos-ügyet a magam részéről lezártam. Kertész és verbális terrorlegényei azonban a magyarság rugdosását még nem tekintik lezártnak.
Ahogyan szellemi tejtestvéreik Vácott, Márianosztrán vagy a kisgyűjtőfogságban még valódi csizmákkal rúgtak le veséket, öklöztek péppé arcokat, téptek körmöt, térdbe fúrtak és szögeltek, ma mégis groteszk látványosság ezeknek a fogatlan ebeknek az ugatása.
Mindig azok a falusi kisutcák jutnak az eszembe, amelyekben az apró és cérnavékonyhangú kutyák hangoskodtak hosszú órákon keresztül, míg a hatalmas komondorok egykedvűn tűrték a nyüszítést és vonyítást. Valahogy így viseli a magyarság is ezt az acsarkodó ugatást és kanonizált nyüszítést.
Mégis fáj ez a komondori nyugodtság. Egyrészt felerősíti a vicsorgók öntudatát, másrészt a gyengeség illúzióját kelti. Ahogy Ady írta, a magyar észre sem veszi, hogy őt pofozzák.

Mert annyira áhítja a simogatást, hogy a testébe mélyedő lábat is nyalni akarja. És mikor eljön az állami kitűntetések ünnepe, a nyalás valóságos performance-jelleget ölt.
Mert ebben az önrontó nyalakodásban mi a küszöb felöl nyalunk. Nyaljuk a pofozó kezet, ahogy az ételmaradékot odavető kezet is. A rugdosó lábat is, s ha köpnek felénk, azt rossz lelkiismerettel nyaljuk fel.
Közben azzal az illúzióval mérgezzük magunkat, hogy még mindig az a hatalmas és erős nemzet vagyunk, amely ma már tragikusan a múlté.
Mások az isteni kegyelem kényelméből intenek higgadságra, s olykor el is hiszem, hogy nincs semmi baj. De a tapasztalatom az életről, hogy a gyáva kutyák vonítása mindig előcsalja a hiénákat és a sakálokat. És minden nyálcsorgató fenevadat. Így volt ez 1848-ban és 1918-ban is. És most is így lesz, efelől megnyugtatom a kétkedőket.. Hallom már indulatos lihegésüket, s érzem a pofájuk gőzeit…

Ráadásul a gyáva kiskutyának van egy kellemetlen tulajdonsága. Mikor otthon érzi magát, , az erőfitogtatás tragikomédiájával kapja meg a gazdáját, s a harapás után elvakkantja, hogy az valójában neki fájt. A mi fájdalmunk csak kényszerképzet, az övé brutális csonkolás. A mi vérünkbe fürdik meg a szél és a nap, az ő véraláfutása is minket vádol.

Bevallom, Kertész Ákost legalább annyira semmibe veszem, mint Kertész Imrét. Ez az olvasó elidegeníthetetlen joga.
Nem azért, mert nem írnak jól, s nem is azért, mert rosszul írnak. Ez a két lehetőség az író magánügye lehetne.
Mert e két Kertész nem ír, hanem vádaskodik, hangoskodik és gyűlöl. Mindent, ami magyar, ami idegenségére és otthontalanságára emlékezteti. Csak egy kreált irodalom számára léteznek, valójában az olvasó diszkrét nemtörődömséggel elfordítja a fejét, ha Kertész-könyvet lát a polcon. Tudja, hogy a legbölcsebb, ha ott is hagyja. Mert ma már senkit nem érdekel az a hitvány commedia dell’arte, mely arról szól, hogy a nagyképű liberális mindenkit utál, mindenkit megvet és leginkább semmibe vesz, miközben ha valaki díszes ruhát mer felvenni a jelenlétében, az nacionalista, fasiszta, antiszemita és náci, s bizonyára revolvere után kotorászik a zsebében. Ha a két Kertész-leír egy f betűt, akkor attól kell tartani, hogy a következő a lesz, majd s. És így tovább…
Miközben a köpés lehetőségét öblögetik a szájukban.

Kertésztől elvették a díszpolgári címet. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért kapta meg.
Vajon az egykor fényes magyar főváros, mely mostanság a liberális sáskajárás következtében egy múlt századi piszkos, kopott és bűzös közel-keleti bazársorra emlékeztet, kapott-e a két Kertésztől legalább néhány jószót, mely által a külföld elismerőn csettint. Esetleg nem azt mondja a magyarra, hogy még a dobos tortát is paprikával eszi.
Olvasott-e a két Kertésztől olyasmit, hogy Buda milyen igézőn szép tavasszal, hogy a Duna-part és a margitszigeti sétány este még az ábrándos eget is sápadttá halványítja.
Vagy csak annyit, hogy ennek a nemzetnek is jár a megbocsátás azért, mert az összes vétkét mások aggatták a vállára.
Ilyet ettől a két Kertésztől sohasem fog olvasni a tisztelt Olvasó.
Ahhoz viszont soha nem kellett pro és kontra érveket gyűjtögetnem, hogy belássam, mindenkit azon egyetemes jog köt meg, hogy az istenivel való szembenállás csak gyarló igyekezet mások megrontására. Ha távoli őseim egykor a svéd dicsőségért haltak volna hősi halált, s a közeliek minden napban a svéd föld áldásában ontanak vért és verítéket, s így a vérem svéddé szentelt, jogom lenne a svéd hazámat intő szóval ölelnem és bátorítanom. Vagy megdorgálnom.
De magyar vagyok, s ha Stockholm lenne az otthonom valamiféle történelmi kataklizma következtében, soha nem tennék egy engem saját asztalához ültető nemzet és ország bántó hibáira rossz szót, s nem jutna eszembe sót hinteni elvakart sebeire. Még akkor sem, ha isteni kiválasztottságot hazudok oly’ mértékben magamnak, hogy még azt el is hiszem.
Ha egy férfi nőt választ magának, annak családját családul kapja.
Ha egy nemzet befogad engem, szebben terítek neki, s a kenyerének lisztjét fehérebbé őrölöm. Ha csak ennyit teszek, már nem kell páriának éreznem magam.
De ebben az országban másfél évszázad óta a penészes lisztet fekete kenyérré sütik, s mikor elénk dobják, mindig azt mondják: Nesze, zabálj!
Legyen az történelem, kultúra, nyelvelmélet vagy csak a végletekig hitványult közéletünk.
Bródyk, szomoryk, szilágyigézák, lukácsgyörgyök, zsoltbélák, petrigyurkák, konrádok, spirók, esterházyk és a kertészek tolják elénk a horpadt bádogtányérban a romlott ételt, mely lassan ölő méreg.

Ma volt az utolsó gyengéd simogatású őszi nap.
A fák lombjából még visszapárolgott az égre az októberi derű aranya.
Elképzeltem, milyen szép lenne a fák között Erdély szent literátorainak szobrát látnom, s az utcanévtáblákon áldott nevüket olvasnom. Nyirő Józsefét, Wass Albertét, Szabó Dezsőét, Reményik és Sajó Sándorét. Vagy Pesten a nagy pestiekét, Kuthy Lajosét, Nagy Ignácét vagy a Budáról olyan szépen álmodozó Vaszary Gáborét. És a legnemesebb asszonyok egyikét, Tormay Cécile-ét, s a legmagasztosabb igehírdetők legnagyobbikáét, Prohászka Ottokárét. De Magyarországon svéd vagyok, Svédországban senki, Európában náci és fasiszta, a közel-keleten antiszemita, a liberális könyvrongyokban ostoba és mucsai magyar, paraszt, pálinkától elbutult bőgatyás betyár.
Képeket nézek, friss látomásokat manapság is elhagyott és elfeledett József Attila sírjától vagy Csajághy Laura síremlékéről, mely olyan elhanyagolt, mintha Robinson szigeten hagyott kedvese lett volna. Pedig oly’ nagy szív volt, hogy a világirodalom legbölcsebb szerelmi költeményét neki írta egy olyan férfiú, aki hazájának elvesztésért szívét és agyát elfacsarta, életét elsírta. Olyan költő, aki sem az angoloknak, sem a franciáknak vagy a németeknek nem adatott.
Magyar sírok pusztulnak és gyomosodnak. És az élet is gyomtól fojtogattatott. Élőhalottak közt járok. Mindenhol pusztulás zakatol az ugaralattivá botozott Magyarországban. Többek közt azért, mert ilyen kertészekre bíztunk földet, házat, hazát…

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007