|
Több mint 10 éve találkoztam Máriával. (Ó nem “Mária Nénivel”, mert ez ellen már akkor tiltakozott – betöltve a 80. évét.) Első találkozásunk után, látva frissességét, kitűnő autóvezetését, dicsértem.
- Mária, csodálom életerejét, életkedvét. Van titka?
- István, van. Nagyon egyszerű: nem érek rá megöregedni!
Ma már 92 éves. Kerestem. Találkoztunk a napokban.
- Mária, de jó, hogy szót tudunk váltani. Egy telefonszámra van szükségem.
- Várjon egy kicsit. Eszembe jut! … Igen! Diktálom….
- Mária, engedje meg, hogy “udvaroljak”: arcán, mozgásán az évek nem hagynak nyomot.
- Tudja, itt lakom a város gyógyvizes fürdője mellett. Reggelente jövök, úszom egyet, aztán elüldögélek a meleg vízben.
– Ha már beszélgetünk, hadd tegyem fel a bennem alvó kérdést: évtizedek óta ismerjük egymást, miért nem tegeződünk? Mária, megengedi?
- István, ettől kezdve tegeződünk!
- Kezedet csókolom, Mária! (S a fiatal, 92 éves megölelte a 80 évest.)
- Valamikor azt mondtad, nem felejtem el, “nem érek rá megöregedni!”
- Igen, ma már egy jelszavamat is naponta gyakorlom: kocogok és kacagok!
- Ez minden? Ennyi lenne a titkod?
- Nem tudom, nem tudom… Csak még annyit: mindenkit szeretek, mindenkit szeretek…
Néhány másodpercig hallgattunk. Talán nálamnál is jobban meglepődött szívéből felbukkanó vallomástól. Aztán néhány szó még erről-arról. Aztán valami zavartság a köszönésnél, én mondtam: “kezét csókolom”, ösztönösen válaszolta: “viszontlátásra!” – alighogy kimondtuk, egyszerre mosolyogtuk egymás felé:
- Szervusz!
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
