“Csak a teste” – hirdeti Gárdonyi Géza sírfelirata, klasszikus tömörséggel megfogalmazva Mindenszentek és Halottak Napja mindenkori, de különösen is csak földi létünkre koncentráló korunkban létfontosságú üzenetét. Azt, hogy – mellesleg puszta emberi ésszel is – be kell látnunk lelkünk halhatatlanságát, amelynek tudata az emberi nem történelmével egyidős.

Ezért, hogy benne kezdettől fogva minden nép fizikai érzékeinkkel való meg nem ismerhetősége ellenére remélt valóságként hitt, különösen is a „vészek hányta” magyar. S beláthatjuk általa azt is, hogy a halál igazi jelentősége nem az, hogy testünket elválassza lelkünktől, hanem hogy az utóbbi előtt megnyitja az örökkévalóság, a menny kapuját.

Az V. Lateráni Zsinat Istentől kinyilatkoztatott igazságként – dogmaként – 1515-ben mondta ki a lélek – már az ókori görögök (kiváltképpen Platón) által is hitt – halhatatlanságát. A legnagyobb teológusok, mindenekelőtt Aquinói Szent Tamás, ugyanakkor sohasem győzték eléggé hangsúlyozni, megléte mennyire bizonyítható puszta emberi ésszel, logikával is, amint ezt Schütz Antal Dogmatikája követésével az alábbi három pontban összefoglalhatjuk.

Először, az emberi lélek önmagában fennálló, másra nem szoruló valóság: létmódját tekintve anyagtalan, nem áll fizikai részekből, így fel sem bomolhat: földi létünkben testre utalt ugyan, számos tevékenysége azonban teljesen szellemi természetű: a testen való felülemelkedés testtől független létet követel, ezért, hogy meglehetősen legyengült szervezetű egyének is kivételesen nagy szellemi teljesítményre, lelki tartásra lehetnek képesek.

Másodszor, mivel minden tevékenység hátterében a lét áll, ennek tartalma tekintetében az emberi lélek szellem, így vannak érzéki működés fölötti megnyilvánulásai (ilyenek az ítélet- és gondolatalkotás, vallási és erkölcsi eszményekhez ragaszkodás) melyek az igazság és az erkölcs világában teljesen időtlen élettartalmúak, így vég nélküli létre hivatottak, szemben a csak ön- és fajfenntartásra hivatottakkal, ezáltal az örökkévalósággal mit kezdeni nem tudókkal.

Harmadszor, Isten bölcsessége (az, hogy nem mondhat ellent önmagának) nem engedi meg legtökéletesebb alkotása, lelkünk megsemmisítését, továbbá igazságossága megkívánja, hogy a lelki és erkölcsi értékek kiteljesedjenek, márpedig ezekre sokszor nem kerül sor földi pályánkon, így a teljes igazságra és boldogságra vágyódásunk csak testi sarunk levetése után, tehát az örökkévalóságban, a soha meg nem szűnő létben lelhet kielégülést.

A tudós dogmatikus fenti bizonyítását a jeles apologéta, Franz Spirago Katekizmusa alapján hét pontban még érzékletesebben megvilágíthatjuk.

Először, mindannyian Teremtőnktől kapott ösztönnel vágyódunk a tökéletes boldogságra, amely azonban a földi életben az összes élvezettel sem elégülhet ki, ám ha azután sem, rosszabbul járunk az ettől mentes állatnál is, hiszen akkor Isten nem igazságos, hanem igazságtalan volna.

Másodszor, ha lelkünk mulandó volna, akkor a legnagyobb gonosztevők bűnhődés, a legnagyobb jótevők jutalom nélkül maradnának, ami ismét csak ellenkeznek Isten igazságosságával és tökéletességével: mivel fő tulajdonsága az igazságosság, a lélek szükségszerűen örökkévaló.

Harmadszor, öntudatunk, emlékezetünk, lelkiismeretünk testünktől (annak lényeges tagjai elvesztésétől és egész anyagának hétévenkénti kicserélődésétől) függetlenül is megmarad: kell tehát léteznie benne egy olyan valóságnak, mely tőle és változásaitól függetlenül halála után is fennmarad.

Negyedszer, szellemünk korunk előrehaladása és testünk törékenysége ellenére is megmarad, amint ezt a tudományos és művészeti élet nagyjainál gyakran tapasztalhatjuk, tehát rendelkezünk egy tértől és időtől, tőlünk, körülményeink módosulásaitól teljesen független állandósággal, lélekkel.

Ötödször, minden tapasztalat azt mutatja, hogy értelmünk annál élesebbé, akaratunk annál erősebb lesz, minél jobban fegyelmezzük önmagunkat, mindjobban függetlenedve környezetünktől, ebből következően szellemünk akkor teljesedik be, ha megszabadulunk testünktől halálunk után.

Hatodszor, ahogyan álmainkban látunk, hallunk, beszélünk, noha szemünk, fülünk, szánk nem működik, úgy halálunk után is lesz további, kizárólag lelkünk általi – tehát nem fizikai érzékeink, a természettudományok, hanem azokon kívüli, számunkra ismeretlen törvények szerint való – életünk.

Hetedszer, ahogyan a természetben semmilyen anyag, a legapróbb porszem sem semmisül meg – legfeljebb alakilag változik, de mennyiségileg megmarad –, úgy testünk – lelkünk hordozója – sem: halálával szellemünk éppúgy nem vész el, miként az orgonista halálával művészete sem.

Mindezekből belátandó, hogy a lélek halhatatlanságának tudata az emberi nem történelmével egyidős, ezért, hogy benne a kereszténység előtt és óta minden nemzet remélt valóságként, fizikai érzékünkkel nem láthatósága ellenére kétségtelen létről való meggyőződésként hitt, különösen is a „vészek hányta” magyar, tudva Szózatunk költőjével:

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Nem bizony s ezért, hogy eleink halálunkat természetes létfordulóként értékelték, arra törekedek evilági életükben, hogy bekövetkeztével Isten színe látására jussanak, az örökkévalóságba, a szem nem látta, fül nem hallotta végtelen boldogság birodalmába. Ahogyan ezt igen szemléletesen kifejezi az alábbi (a Ferences Közlöny 1938. novemberi számában olvasható) történet:

„Borromei Szent Károlynak volt egy igen szép Michelangelo-képe. A halált ábrázolta kaszával a kezében. Hálószobájában függött és mielőtt nyugovóra tért, mindig megnézte, hogy emlékeztesse az élet mulandóságára. Egy idő múlva azonban rájött, hogy a kép nem felel meg teljesen felfogásának. Azért elhívatott egy milánói festőt, és kérte, javítsa ki. A festő zavartan nézte a remekművet, majd őszintén bevallotta, hogy nem talál rajta semmit, amit jobban csinálhatna meg, mint a nagy mester.

– Úgy javítsd át – mondta erre a szent –, hogy a halál jobbjában kulcsot tartson, a kaszát pedig, amelyet oly feltűnően mutogat, tedd át a balkezébe… Azt akarom ezzel mondani – tette hozzá magyarázólag –, hogy a halál legfontosabb feladata nem az, hogy a lelket elválassza a testtől, hanem hogy lelkünknek kinyissa a menny kapuját.”

Bárcsak ismét így tekintenénk mi is a halálra, abban nemcsak az oly rettegett kaszást látva, hanem a halhatatlan lelkünk előtt az örökkévalóság, a menny megnyitóját is!