1889. július 28-án, 132 éve született Nyirő József erdélyi magyar író. Nyirő József, a legendás székely írófejedelem, aki úgyszólván minden egyes sorával a ma oly hiányzó magyar életerőt hirdette, tudva, hogy a győztesek soha nem adják fel a harcot, akik viszont feladják, sohasem győzhetnek, továbbá, hogy azt bárki fel tudja adni, hiszen az a legkönnyebb, de aki kitart akkor is, amikor mindenki megértené, hogy összeomlik, az az igazán erős!

Igen, ma, amikor mind a közéletben, mind a művészi életben az elvtelen kompromisszumkötés, az akaratát soha véka alá nem rejtő ellenségnek való megfeleléskényszer, az igazi nagyságok maradéktalan vállalása szalonképtelenségnek minősítése alapján jut rendszerint valakinek több grádics, válik egyre aktuálisabbá Nyirőnek nemcsak az írói, hanem a (sok róla amúgy oly elismerően nyilatkozó számára mégis terhes) közéleti, politikai pályája is.

Igen, egyenesen elszomorító jele ugyanis a konzervatív táborbeliek (kiváltképpen a magukat a két világháború közti „népi irodalom” mai híveinek vallók) spirituális és intellektuális mélyrepülésének, hogy közéleti-politikai szerepéről vagy hallgatnak, vagy azonnal védekező hadállásba helyezkedve nyilatkoznak róla, parlamenti képviselőségét, politikai publikációit (kiváltképpen a „Magyar Erő” című lapban való szerepléseit) gondosan „elválasztva” szépirodalmi munkásságától.

Igen, ők azok, akik görcsösen csak azt hajtogatják, mennyire nem volt „szélsőséges”, azaz nyilas, fasiszta (mintha legalábbis szégyen lenne, ha netán az lett volna!), figyelmen kívül hagyva, hogy a korában a magyar és az olasz nemzeti radikalizmus nyílt vagy burkolt támogatása egyértelműen a trianoni rendszert létrehozó világhatalommal szembeni lázadás talán legadekvátabb formái közé tartozott, mindazonáltal a pártjaikban való közreműködést ő csak eszköznek tekintette, nem célnak.

Igen, célja ugyanis hazánk teljes szellemi, területi és anyagi felszabadítása volt a trianoni rendszert megalkotók alól, ezért lett az Erdélyi Párt képviselője, ezért maradt 1944. október 15-e után is országgyűlésünk tagja, felismerve, hogy az Európát bevallottan elsöpörni akaró bolsevizmussal szembeni élethalál harcunk megvívásához történelmi szükségszerűség a Berlin-Róma-Tokió tengelyhez történő tartozás, független a párt- és kormányérdekektől, példát mutatva ezzel az összetartásra.

Igen, kétségtelenül kevesebb konfrontációval jár persze az ellenséges hadállásokkal szembeni fáradhatatlan védekezésben a konzervatív széplelkeknek a csak az Erdély mitologikus szépségeit tollára tűző író magasztalása, mint politikai szerepvállalásának azzal egyenrangúként való elismerése, amelynek egyértelmű jeleként súlyos betegségében oly sok korábban lelkes olvasója teljesen magára hagyta, akik ezzel persze csak azt adták tudtára, hogy aligha voltak valaha is a barátai.

Igen, aligha, akikkel szemben (a kortársai közül Erdélyi Józseffel, Sértő Kálmánnal, Sinka Istvánnal szintén csak megfeleléskényszerrel foglalkozó népnemzetiek szemében náluknál is nagyobb szálkának számító, ezért elhallgatott) Alföldi Géza viszont kitartott mellette, mert megértette, hogy a legnagyobb fájdalom számára a saját állítólagos hívei iránta való közönye, a Szabó Dezső-i sors, vagyis annak megtapasztalása, hogy bizony „az örökkévaló dolgok hívása nem üzenet a süket emberfülnek”.

Igen, velük, a saját árnyékuktól is megijedőkkel szemben a legendás székely írófejedelem úgyszólván minden egyes sorával a belőlük oly hiányzó magyar életerőt hirdette, tudva, hogy a győztesek soha nem adják fel a harcot, akik viszont feladják, sohasem győzhetnek, továbbá, hogy bárki fel tudja adni, hiszen az a legkönnyebb, de aki kitart akkor is, mikor mindenki megértené, hogy összeomlik, az az igazán erős!