Csendes gondolataiból gépzúgás verte fel. A birkásnál lázasan dolgoztak. Vajon mi az a fontos munka, amit csak este lehet csinálni? Sötét dolgokat, bár úgyis minden napvilágra kerül előbb vagy utóbb. A remete megvakarta a fejét, s már semmin sem csodálkozott, felnézett a csillagteli égre, s rótta tovább a köreit. A hónapok, szelek közben peregtek, hol beborult majd ismét derültre vált az ég, a körforgás folytatódott. A bánya szeméthegyei mind közelebb jöttek, s eltűnt alattuk Bogi, az út szélére ültetett akácok, az élet. De nincs baj, mert a friss kupacok oldalán sarjadni kezdtek a makacs füvek, éjjelente újra rókák, nyulak indulnak útnak, s őrjáratozik a bagoly testvér, s hajnalban fácánrikoltás köszönti az új napot a dombtetőről. A zöld angyal kiterjeszti szárnyát, s újrateremt mindent, amit az ember elrontott.
S a jósolt szélvihar ideért, hajtja a port s az esőpermetetet, nyögeti az öreg bódét. A remete magába szállt, s eltűnődött.
Milyen könnyen elfelejti az ember, hogy semmi sem magától értetődő, s minden, ami jó történik, az az Úristen különös kegyelméből történik, s a lélek ajándéka. Csak amikor a gond kopog, amikor könnyelműsködik, meg feledkezik a jó nevelésről, akkor döbben meg, hogy mindent elveszíthet, ami valódi érték és kapaszkodó. Magafeledten enged a test virtuális ördögének, s Luci ismét röhög markába, s benéz az ablakon az ó-ember eltorzult vigyorral.
Mert gyöngék vagyunk Uram nélküled, jár a szánk feleslegesen, nagy hangon akarunk okosabbnak tűnni még a pápánál is. A hacker levelét az ismeretlenség fedezékéből, annak veszem, ami – az utolsó előtti figyelmeztetésnek, ODAFENTRŐL. Az emberi aljasság zátonyai között hajózva iszonyúan szorosan kell tartani a kormányt, s csak EGY urat szolgálni, hűséggel, hogy megtartassunk. Bűnbánó szívvel imádkozva mindennap hozzá, s nem csak akkor, amikor félelmek mardosnak belül annyira, hogy még a testünk is kárt szenved, s az idegeink cafatokban lógnak, hanem mindennap, hálát adva a megtartó kegyelemért. Tehát a
figyelmeztetést komolyan véve, ténylegesen és igazán: „változtasd meg élted!”
A remete ennek jegyében kezdte meg a vasárnapi hosszú szolgálatát. Ragyog a nap s az akácok is lassan új lombruhába öltöznek. A fényes arcú szél is olyan csöndesen mondja a magáét közöttük, ahogyan azt vasárnap délután kell. Ebéd utáni pihenéséből felébredve munkához látott. Rádöbbent, hogy nincs elvesztegethető ideje, ki tudja, mennyi ideig adatik mód, hogy tehesse a dolgát: írjon, segíthessen magán, másokon, örüljön minden egyes új napnak, melyhez kapott elég erőt odafentről. Félelem nélkül, felelősen a reá bízottakért, megszolgálva mindazt a bizalmat és szeretetet, amely nélkül nem lehet élni.
S nem volt elég az egyik intés, mindjárt jött a másik. Tegnap délelőtt becsöngetett
otthon egy nagyjából velem egykorú asszony s érdeklődött, hogy eladó-e a ház? Hüledezve hallgattam a kapuban, s mondtam neki, hogy nem tudok róla. Akkor megmutatta a telefonján, a netes hirdetést: 3 millió-ért hirdette meg a végrehajtó, már negyedik napja él a hirdetés, és én nem tudtam róla. Telefonszámot cseréltünk, s aztán elváltak útjaink. Kisvártatva megérkezett a postás és meghozta a hivatalos értesítést. Igen. Két évvel ezelőtt még rendbe
tehettem volna az ügyet, az unokaöcsém segítségével. Be is mentem a hivatalba, meg is állapodtam velük, s csekket is kaptam tőlük, pénz is volt nálam, irány a gödöllői posta.
Remegő kézzel ültem le az asztalhoz, hogy kitöltsem a csekket. Fáradt is voltam, meleg is volt, pedig márciusban jártunk. Egy számot elírtam, hiába javítottam ki nem fogadták el. Aztán hagytam az egészet a fenébe, a kölcsönpénz elfogyott, de a hivatal nem felejt, s az adósságot ki kell fizetni. Tíz éven belül másodszor árverezik a házat ebben a formában. Az öcsémmel beszéltem, a bátyámat érdekes módon két napja nem tudom elérni telefonon. Marad a messenger. És az ima, folyamatos beszélgetés a Nagyfőnökkel, mert meg kell végre becsülnöm, ami az enyém: a lélekmenedéket, s vénségemre így kell megtanulnom, felelősséget
vállalni az életemért, mert négyünknek ad otthont az öreg ház. Az erkölcsi után az anyagi figyelmeztetés. Igaz, hogy Somogyba mehetnék, befogadna a család, de én ide tartozom, s az emlékeim jönnek velem, bárhová is fújna a szél. Ez nem csupán egy ház, ez LÉLEKMENEDÉK. Tudom, hogy Misi bátyáméknak idős fejjel, a kommandósnak gyerekekkel, családostul kellett elhagyni az otthonát. A bankvilág könyörtelenül éhes, keresztültipor az életen a haszonért. Ellenük kevés a Molotov-koktél, az csak tankok ellen jó…
Lakni bárhol lehet, de OTTHONA csak egy van az embernek, amit meg kell védeni, ezért fordultam a Piroskához. Holnap délelőtt találkozom vele. Csapatjáték, másképp nem boldogulhatsz…
A remete elgondolkodva járta körbe a leszűkült telephelyet, s azon tűnődött, hogy
egyszer mindenképpen eljön az igazság pillanata, ahogyan most is. Mindig gyerek volt legbelül, s most vénségére 61 évesen egy szempillantás alatt felnőtt, mikor minden veszni látszik. A lélekmenedék sorsa egy hajszálon múlik, de leginkább a Fennvaló akaratán. Amit lehet még megtesz.- Próbálta meglátni a jót ebben a reménytelennek látszó helyzetben. Most már tudja, hogy tulajdonostárs bátyjára nem számíthat. Kiderült, hogy ragaszkodik a saját
részéhez- egyenlőre. A remete lemondott a magáéról az unokaöccse javára, hogy a család kezében maradhasson a ház. Beszélt vállalkozó rokonával, elmondta neki is a tényállást. A családban egyedül neki volna lehetősége kifizetni a 3 milliót, az 50%-t. Várja a visszahívást. Az ismeretlen vevő jól elengedett madárka, abszolút fizetőképes. Csak eszébe ne jusson a sógornőmnek eladatni az urával a saját részét, mert akkor harangoztak mindennek… Ideje szólni otthon az uraknak…
Szél hordja szét az elázott májust, a nap kóbor idegenként szédeleg a házak
között, akárcsak két évvel ezelőtt, amikor Pali barátunktól búcsúztunk a turai temetőkertben. Az időjárás szava, az idők dadogása, miközben e tönkrevert országban nyitásra vár az úri közönség. Zolinak szóltam, már ő is tud róla. Sajnos neki lett igaza, hallgatnom kellett volna rá, s még időben utána nézni a dolgoknak. A neten nem tudott beregisztrálni, mert 300.000Ft a beugró. A vállalkozó nem volt ma a végrehajtónál, csak holnap jut el hozzá. Fontos lenne, hogy beszéljen vele, mert a moratórium június 1-én véget ér, s utána szabadrablás következik.
Micsoda mocsár a színfalak mögött! Nem kéne elsüllyedni benne. Az unokahúgom férjével, Józsival is beszéltem és a nénémmel is a mai nap folyamán, s kértem a család másik felének a segítségét. Felajánlottam, hogy szívesen leszek az unokaöcsém vállalkozásának a területi képviselője és a tulajdonjogot átadom bárkinek a családban. A Piroskát is hívtam, de nem
tudtam utolérni. Próbálok előre menekülni, amerre még van szabad út. A papa még nem tudja, de szerintem sejti… Előbb-utóbb el kell mondanom neki is. Jó lenne megoldást találnunk a számára Piroskával. Mindenki mindent tud már egy ideje. Piroska beszállt az ügybe. Kifizeti az adósságomat és a bátyámat, reményeim szerint elrendezi a kényszerből bevont ingatlanost is és övé a ház, de maradhatunk, nem kell elmennünk sehová - egyenlőre.
Hosszú távra tervez, számára ez az akció egyfelől befektetés, másfelől felebaráti segítség. Ma voltunk az OTP-ben, jövő kedden megyünk a végrehajtóhoz, s utána a tervek szerint a bátyámékhoz. Borotvaélen táncol az ügy, de nem reménytelen. Csupa olyan dolog történik, amit nem terveztem, nem akartam, még gondolatban sem, de a LÉLEKMENEDÉK megmentése mindent felülír.
Voltunk Zolival tegnap délután az Ivánéknál Szadán. Jól éreztem
magam velük. Csodálatos otthonban jártunk, ahol még lehet szépen élni. Beszélgettem Ivánnal, elmondtam mindent neki. Javasolta, hogy vegyem becsületszavát Piroskának, hogy nem rak az utcára bennünket két hónap múlva, s esetleg a haszonélvezet is szóba jöhet, de ne legyenek illúzióim. Holnap sok minden eldőlhet a végrehajtónál. Meglátjuk. Feltámadás, lélekáradás ünnepe van: ideje dolgoznom a félbe hagyott verseken…
Ma végre kisütött a nap, s hullámzó idő a szebbik arcát mutatta felénk. A remete
nagyon elcsöndesedve ballagott körbe a telephelyen. Minden görbület kiegyenesedett, fénylően egyenes vonallal ír a Nagyfőnök. Ahogyan azt mindig is mondta a Baba. A kés lement a nyakáról, a fenyegetés elmúlt, minden tartozás ki lett fizetve, maradhat mindenki a
helyén. Az ügyvédnél is rendben lezajlottak a dolgok, a testvérével is sikerült olyan emberi hangon beszélniük egymással, amelyen régóta kellett volna már. Kedden látják egymást, aláírják a szerződést és egy hosszú, nyitott mondat végére pont kerülhet. Végre béke, arra hátralévő kis időre… Béke és csönd, látása a sok-sok apró csodának, ahogyan az a karon ülő kisgyermek simogatta piciny kezével a kutyuskát, ahogyan az az idős néni beszélt hozzánk az utcán, vagy amikor az ismeretlen atyafi kéretlenül megfelezte veled a lángosát ma délután, ahogyan odahajlik az ember az emberhez: angyal szállt fölénk, s nem hagy el, mert él a remény, hogy még maradhatunk az Isten tenyerén…
S újraéljük e változásokban a múltat, ahol a kert vár rám, hogy végre rendbe tegyem, nyugodtan, szépen. Mert életekkel fizettünk mindenért, ahogyan elment
a Bübü, és a Pita, nem adták ingyen ezt az új lehetőséget. S ebben a megváltozott rendben, ahol tombol az őrület, oltástól vár szabadságot a múltját vesztett tömeg, vigyáznunk kell, nem veszíthetünk több életet. Bárkivel beszélek is, főleg a saját korosztályommal, vagy az idősebb generáció még köztünk lévő tagjaival, vágy teli nosztalgiával emlegetik a múltat, ebben a gyökértelenné hazudott hazában. A hagyományok nem hagyományozódtak át apáról fiúra, a generációk nem értik, nem érthetik már egymást, hiába beszélnek egy nyelven, közösen gondolkodni, már nem tudnak rajta. Korszakok, rendszerek meneteltek át a nemzedékek lelkén, a politika fojtó televénye gúzsba köt minden őszinte emberi megnyilvánulást, rátenyerel a kultúrára, gyógyításra, épelméjű gondolkodásra, legfőbb gátja a természetes emberi létezésnek. A magunkfajta nomád mindörökre száműzött partizán marad a saját hazájában. S ebben a ránkszakadt sivatagi nyárban, cirkuszi játékok, EB-ék, C-19-s koncepciók, s az erősödő sch- idején, amikor „minden egybevág” akkor is maradnunk kell. Talán könnyebb így, hogy Gabi megérkezett a lélekvonalon, ember az emberhez, tartozunk ismét valakihez, s tudom, hogy Baba mosolyog ránk odafentről.
A remete szokása szerint elgondolkodva járta körbe a megmaradt telephelyet. Már
csak három gép árválkodott az öreg sárga bódé körül, minden más teret, helyet betöltöttek a sitt-hegyek. A két úton kívül, amelyek még felvisznek a hegytetőre nincs már egy talpalatnyi hely sem. A remeteség napjai megszámláltattak… A jövő hónaptól egy újonnan létesített, még kialakítás alatt lévő bányába költözik a hivatal. Minden olyan képlékeny, változékony, elméleti, s mostanában minden az, mielőtt elnyeri a végleges formáját, ha annak nevezhető az a képződmény, amelyet kellő ostobasággal fejlődésnek hívnak. A folyamat megállíthatatlanul
hömpölyög tovább a maga útján, s a vészharangozók is kezdenek belefáradni az egyenlőtlen hiábavaló küzdelembe. De a remete nem az feladós fajta, gyűlik az új rutin, a meglévő, nem kevés régiekhez, ismét alternatív-partizán üzemmód. Lassan 15 éve nem marad más lehetőség… S a végjáték folytatódik, a két útból augusztus elejére már csak egy maradt, napok kérdése csupán, s betelik a dombtető, s idelenn, a bódé közelében fejeződnek be a munkálatok. Valószínűleg ez a hónap még itt telik el, s azután búcsú a helytől, időktől, egy korszak véget ért… De addig is, mire eljön, ez a pillanat a remete örül minden nyugodt és csöndes estének, mikor gyanútlan, bátor nyuszik baktatnak fölfelé a domboldalon s a bagoly
testvér ismét őrjáratozik az éjszakában…igen örül a békének, amelyet elsősorban magában kell munkálnia, s úgy fest, hogy még lesz ezzel feladat elég…
És a túlnyomásos forró nap a végéhez közeledik, lement a nap, újra hűvösebb az idő, kezdünk magunkhoz térni. A dombok már nem kúsznak közelebb, a szél feltámadt, de már nem hoz esőt valószínűleg ma este. A zöld angyal előőrsei megállították a romlást. Ezt az estét szeretném még hasznosan tölteni, s azt a néhány napot is, amelyet holnaptól otthon tölthetek.
Janit is fel kell hívnom végre a fa végett, mert gyorsan elszáguld ez az augusztus. Nehézsorsú ismerőseim még a dohánybolt előtt gyűlnek össze estelente, kihasználják az időt… Intünk egymásnak, amikor arra megyek a kutyával. Részei vagyunk, mind ennek a tájnak, a mozdulatlanságban fuldokló nyáresteknek, ide tartozunk, miközben sorsok sorjáznak körülöttünk, megmaradtak körül… Sok az idegen… A tehetősek most is kamionszámra hozatják a fát, akinek tavaly volt az idén is lesz. Alig törődünk egymással, állig idegenségben áll az ezer éve ismert környék…
Megtizedelődtünk. Mi, akik megmaradtunk örülünk, hogy
még élünk, megkíséreljük ép bőrrel megúszni ezt a hazugságba fulladt korszakot, s már csak egy kicsit kell kibírni, de mindig az a legnehezebb.
A madarak is eltűntek, megállt a szél, a híres tarcsai szél, nem mozdult semmi csupán a nap megsemmisítő melege ömlött el mindenen. A bódéban hiába ment egész nap a ventillátor, megmaradni nem lehetett benne. A remete kiköltözött a szabadba, és ment az árnyék után,
székkel, könyvvel, jegyzetfüzettel. Az „okoska” töltőre téve, nem volt rá szükség… Csak este nyolc után kapcsolta be a laptopot, s próbált dolgozni valamit rajta.
Voltak már jobb napok is… S talán lesznek is. Besűrűsödött az idő. Zoli is lassan
csomagol… eddig volt dolgunk egymással… Már régen nem építő az ittléte. Nem lesz egyszerű ez finis. Tavasz óta tudom, hogy végére értem a türelmemnek vele kapcsolatban.
Közbe jött a lélekmenedék mentése, elfüstölt a nyár, augusztus vége, ez már kora ősz. Kívül, belül gondok ebben a bajra szakosodott világban, pedig törekedtem a békére… Zolinál csak kritika van, önkritika már nincsen, s ma az is kiderült, hogy tesók sem vagyunk többé, változó idők változékony emberek… Csak azt a kicsit kell kibírni, mert amúgy sem egyszerű semmi körülöttünk, nem kéne magunknak is nehezíteni a sorsunkat, erről a törekvésről beszéltem az előbb.
Már egy hete annak, hogy Zolika elment, s kettesben maradtunk Józsi bácsival,
egyenlőre csak elvileg, lehet, hogy még Tarcsán van…kicsit nehezen szabadul a szemfenék műtétje után… Közeledik a bemutató… voltam a Könyvhéten Pesten, dedikálás volt, találkozások: Zsozso baba, Gábor, János és a többiek. Nagyon élesen kettéválik a városi massza és a nemzeti vonal, mintha minden egyszerre akarna megtörténni, nagyon a finisben vagyunk…És meg volt a bemutató, és siker… Zoli meg úgy eltűnt, mint ahogyan régen hónapokra, de itt is valami véget ért, hármasban visszük tovább, Józsi bácsi, Paca meg én. A hónap végén akár tagjai is lehetünk a Nemzeti Írószövetségnek, még tehetjük a dolgunkat egy darabig….Hát ez a tagság még várat magára, nem baj, amikor itt lesz az ideje, akkor ott
leszünk.
Elkészült a Bethlen-esszé is András és Erzsi már megosztotta velem a véleményét.
András politikus alkat, ezért inkább politikai, és nem szakmai problémái voltak a munkával, ellentétben Erzsivel, aki komolyan foglalkozott a tanulmánnyal és felhívta a figyelmemet alapvető problémákra. „mondhatta volna szebben kis lovag!” Kemény, de igazán építő telefonbeszélgetés volt tegnap délután. Csak ebből tanulunk, az egyenes, őszinte véleményből… nem simogattak a szavai, pedig tudom, hogy szeret…,vagy talán éppen azért.
Tíz jó évet említett ő is, akárcsak a Gabi, melynek jelentős részében esszéket fogok írni, talán addig meg is tanulom a műfajt…
A remete eltűnődve bámult ki a bódé ablakán a novemberi vasárnap estbe. Belátta,
hogy bizony idő kell a dolgok belátásához, a másik ember felismeréséhez. Az is világos lett a számára, hogy talán egyszerűbb és könnyebb volna, ha lázongás és indulat nélkül fogadná el és köszönné meg mindazt, ami még adatik. Hisz az ember, ideális esetben is csupán törekedhet a jóra, a teljesebb életre. Talán egyszerűbb volna, de a remete belátta azt is, hogy még nem jutott el a bölcsességnek erre a fokára. Pedig sok mindent látott ő itt már a telephelyen, s amit látott: fákat, bozontos bokrokat, kiskutyát, azt mára már maguk alá temették az emberi törmelékek, befedve minden talpalatnyi helyet, befektetett élet-időt, s
emberi energiákat a haszonért. Ezek a rom-hegyek köszönnek be most az öreg bódéba. Az emlékek már csupán benne élnek. Nagy a mulandóság udvartartása, milliónyi emlék…S ahogyan az adventi szél átfúj a csupasz telephelyen, könnyű szemetet, papír, s rongydarabokat sodorva maga előtt, s inganak-lengenek a csupasz ágak a megmaradt fákon, úgy érezte a remete is, hogy a szél nyomában lassan, de biztosan közeledik felé a dolgok vége itt a
telephelyen. És úgy is lett, ahogyan érezte. Karácsony előtt két nappal, 22-én minden átmenet, felkészítés nélkül hivatalosan közölték vele és két másik kollégájával, hogy a munkájukra már itt többé már nincsen szükség. A térfigyelő kamerák, riasztórendszerek és helyi járőrszolgálat átveszik a feladatukat. Az embert ismét kiszorította a technológia. Még aznap délután gyalog kiment a telephelyre, összepakolta a maga és a kollégája holmiját, s a kisfőnök kocsiján
hazahozták a cuccokat. Úgy eljöttek, szinte köszönés és búcsú nélkül, mintha ott sem lettek volna. De furcsa mód egy idő múlva már nem bánta, hisz rendelt és szabott ideje van mindennek. Ez is elkezdődött pár évvel ezelőtt és most véget ért, kurtán, furcsán ugyan, de egy újabb mondat végére pont került. Ez a napló talán egyszer folytatódni fog, hisz az emigráció nem ért véget… Új korszak következik a remete életében is, s akárhogyan is lesz,
de előre (is) kell nézni, míg itt lehetünk…
2022-01-03 |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
