Az nem vitás, hogy kijutott nekünk a jóból az utóbbi két-három évben. Azelőtt is, de az valahogy csöndesebb, ha úgy tetszik szolidabb kitolás volt, szinte barátságos, ártatlan játék a mostani vészterhes állapotokhoz képest. Először az ún. Covid hullámzott át a fejünk felett, több menetben próbára téve a testi-lelki immunrendszerünket, s most a háború Ukrajnában. Jól összehozták a fiúk, az ember aztán tudja tetézni bajt, amit embertársai nyakába zúdít, ahogyan azt mindig is tette egész eddigi története során: a rossz mindig idézőjelbe teszi a jót. s dáridózik a szeretetlenség. Az igazság általában elvész a sorok között, s fülét-farkát behúzva lapít az óvóhelyen, pincében, s egyéb biztonságosnak vélt helyeken. A politika önjáró lövege tesz megint rendet, s amint ezt megtapasztalhattuk ez mindig békétlenséghez és háborúhoz vezet. A félelem mérgezett nyilait lövöldözik ránk az ún. politikai vezetők, akik már régóta elvesztették igazi kapcsolatukat a való élettel és az emberekkel, a társadalom valódi közös ügyeivel. Akik úgy tesznek, mintha mindenhez közük volna és mindenhez értenének, s minden érdekelné őket, pedig valójában semmilyen építő munkához nem értenek. A vezetett közösség számukra ugródeszka, szavazóbázis, hogy hosszútávra legitimizálják jól fizető tevékenységüket. Mindannyian azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve, s éppen aktuális programjuk garantálja a haza üdvét, míg látszólagos ellenfeleiké romlásba viszi azt. Színjáték az egész, hiszen egy nagy játszótéren homokoznak a hölgyek és urak, s fizetésnapon mind ugyanarról helyről kapja a szerény fizetését. „Ők nem a vezetőink.” ahogyan az Keanu Reeves egyik híres filmjében, az Amikor megállt a föld c. műben elhangzott. Lelki és spirituális értelemben egyáltalán nem. Elég, ha csak végig tekintünk hazánk Trianon óta eltelt száz évén. Szinte nem akadt valamirevaló politikus, aki a nemzet tényleges érdekét képviselte volna, leszámítva Bethlen István tízéves kormányzását (1921-1931), a sokat ostorozott, és soha kellő tárgyilagossággal meg nem ítélt Horthy korszak  huszonöt évét (1919-1944), amely a maga ellentmondásosságával is kivételnek számít az elmúlt évszázad vértolulásos történetében. Az utána következő politikai rendszerek, amelyek kivétel nélkül legalizálták, vagy elhallgatták a trianoni jogtiprást, korántsem véletlenül mocskolták annyit, ezt az időszakot, annyi negatív jelzővel látva el, amennyivel csak képesek voltak, főleg fasisztázni szerettek.  Ez annyira nem volt igaz, hogy a nürnbergi perben is (Sztálin közbenjárására) csak tanúként hallgatták ki Horthyt, és a portugáliai Estorilban, a hálás zsidó közösség életjáradékot folyósított az emigrációban élő kormányzónak és családjának. Egyenlőre ennyit, elöljáróban.

Az Ukrajnában kialakult helyzetért egyértelműen az USA több évtizedes tapasztalattal rendelkező háttérhatalmi irányítói a felelősek, amikor 2014-ben „leszállították” a mit sem sejtő ukrajnai embereknek a maguk sajátos demokráciáját, s megbuktatták az akkori oroszbarát vezetést, s az érdekeiket védő bábkormányt ültetettek a helyére. Ezek a közelmúlt tényei, valamint az is, hogy azóta nincs béke azon a földtekén. Mindent tönkretettek. Most, hogy az oroszok rátettek egy lapáttal mindenki békéről tárgyalna. Abszurd helyzet: a fegyverhegyek tetején ülve béketárgyalásokról szónokolnak az éppen aktuális lövegkezelők, s a kisember, mint ilyenkor lenni szokott, szedi a motyóját, gyerekét, kutyáját, amit tud és menekül otthonról, mentve a puszta életét. A legújabb-kori népvándorlás újabb hullámát indítva el, óvatos becslések szerint eddig közel három-ötmillió ember hagyta el a hazáját, otthonát. Őket ismét elfelejtették megkérdezni, s nem maradt más választásuk, mint elvinni a balhét, miközben búcsút inthettek régi életüknek, a hazatérés reális esélye nélkül, mert többé már semmi nem lesz ugyanaz. Többek között ezért nem lehet soha a politika morális kategória. A legmodernebb technológiákkal vívott háború középkori állapotokba taszítja vissza az ott élő embereket. Aminek most veszélyes közelségben szemtanúi vagyunk, itt Európa közepén, érzésem szerint nem más, mint egy új, többpólusú világrend kialakítására rendezett tragikus színjáték, egy olyan színházban, ahol már veszélyes a nézőtéren ülve élvezni az előadást. A fentiekben a közvetlen előzményekről ejtettem néhány szót, az elkövetkezőkben pedig a közvetettekről, s benne hazánk szerepéről szólnék. Azzal, hogy 1920-ban a „győztes” antant hatalmak a versailles-i békediktátumokkal érdekeik szerint, tudatosan és tervezetten  rajzolták át Európa térképét, megalapozták a békétlenséget, különös tekintettel a II. világháborúra. Minden egy forgatókönyv szerint zajlott és zajlik ma is, semmi sem a véletlen műve. A terveik végrehajtásához kulcsfontosságú volt az Osztrák-Magyar monarchia, azon belül is az erős, több mint ezeréves, szakrális, apostoli Magyar Királyság felszámolása, amely fontos stabilizáló tényező volt Európa közepén.

 Természeténél fogva béke és szabadságszerető, s ezeket a határain belül élő kisebbségeknek is biztosította. A puszta léte fenyegetés volt a római mintára, rablásból és gyarmatosításból gyarapodó nyugat számára, mert másféle viselkedésmintákat mutatott fel, mint amit az eddig megismert. Bátran mondhatjuk, hogy ez a fajta mentalitás testidegen volt és maradt az elmúlt évszázad politikai gondolkodásában, mert alapvetően a kölcsönösségre, becsületességre és tisztességre épült. S ez komoly akadály volt a rablólovagok számára, ezért fel kellett számolni. A mai napig példa nélkül álló, minden felelősségérzetet nélkülöző Trianoni politikai gaztettnek valószínűleg ez volt a mozgatórugója.

„Aki ennek a háborúnak az eredetét mélyebb értelemben ismeri, annak hangsúlyoznia kell annak szükségességét, hogy Közép-Európa a legélesebben utasítsa vissza az antantWilson-programot. Hiszen e programot – amellett, hogy morális álcázás – valójában az a remény élteti, hogy a közép- és kelet- európai népek ösztöneit kihasználva, őket egy morális-politikai lerohanás révén az anglo-amerikanizmustól való gazdasági függőségbe taszítsa. A szellemi függőség akkor aztán már csak szükségszerű, természetes következmény lenne. Aki tudja, hogy beavatott angol körökben a múlt század óta úgy beszéltek a közelgő világháborúról, mint aminek meg kell hoznia az angolszász faj világuralmát, az nem értékelheti túl sokra az antant vezetőinek kijelentéseit, hogy meglepte őket ez a háború, vagy meg akarták akadályozni, még ha ennek bizonygatása azoknál, akik ezt e pillanatban hangoztatják, szubjektív igazság lenne is. Mert azok, akik a közelgő világháborúról, mint elkerülhetetlen eseményről beszéltek, számoltak Európa valós, történelmi- népi erőivel, és az európai, jelesül pedig a szláv népek ösztöneivel. És úgy akarták irányítani és kihasználni a szláv népek eszményeit, hogy azok az angolszász népek egoizmusát szolgálják. Számoltak továbbá a romanizmus hanyatlásával, és a romokon ők maguk akartak terjeszkedni. Nagyszabású, történelmi szempontokkal számolnak tehát, amelyeket saját céljaik szolgálatába akarnak állítani. És e célok – bármilyen élesen is tagadják ezt az antant oldaláról – a közép-európai államformáció szétmorzsolódásához vezetnek.”(1.)

A jelenlegi történések, az elhúzódó háború, a tartóssá vált káosz. s a vele párhuzamosan folyó politikai, gazdasági események, elemzések, latolgatások, mind arra utalnak, hogy Rudolf Steinernek igaza volt, aki szinte már látnoki pontossággal, már 1917-ben jelezte mindezt Memorandumában, melyet jó néhány politikai vezetőnek elküldött. Ő, felelős írástudóként szólt, felvázolt egy lehetőséget, amelynek figyelembe vételével esetleg másképpen alakulhatott volna az öreg kontinens tragikus története. Nem rajta múlott. A hátsó szándékok, gazdasági érdek összefonódások, önzés és a féktelen hataloméhség folyamatosan jelen vannak korunk politikai színjátékaiban, azóta is, s nincsen, s nem is volt soha rájuk hatással a mindenkori kiművelt emberfők értékközpontú, becsületes, felelősségteljes érvelése. Ezek a régóta működő tendenciák többnyire folyamatos bizonytalanságokhoz, gazdasági válságokhoz, háborúkhoz vezetnek, mint most éppen Ukrajnában, mert nincsen stabilitás, s ezért egyértelműen a lassan a saját kardjába dőlő Nyugat és az USA háttérhatalmi vezetése a felelős, akárcsak Trianonért. Európa jelen helyzetében ennek közvetett következményeit nyögi, mert a rosszból nem születhet jó. Persze dőreség volna azt hinni, hogy a felelősök majd vállalják tetteik súlyát, s a gyilkos majd bocsánatot kér az áldozatától. Mint fentebb említettem, ők másképp szocializálódtak, ezért valószínűtlen, hogy valaha mindez bekövetkezik. Amikor történelmi realitásként kezelnek egy hazugságrendszert, akkor a politika és a történetírás sohasem lépheti sem a Rubicont, sem pedig a saját árnyékát.

 A jó szándékú, gondolkodó ember ennek ellenére még bizakodó, s nem lehet elégszer becsapni ahhoz, hogy a jó reménységet elvegyék tőle. Ugyanez a reménység, hazaféltő felelősségtudat sarkallta mindig ezen a tájon a jeles írástudókat is, Balassitól kezdve, Adyn, Babitson át József Attiláig, Nagy Lászlóig, Juhász Ferencig, hogy csak néhány nevet említsek a teljesség igénye nélkül. A békétlenség felelőtlensége ma is reális veszély, senki sem tehet úgy, mintha minden rendben menne, és semmi sem számít, csak legyen elég olaj és gáz. Sokkal többről és fontosabbról van szó, az igazság ránk eső részéről, amelyért most is, úgy mint régen, ki kell(ene) állnunk…

„A magyar szellem alulírott munkásai úgy érzik, hogy ők sem maradhatnak közömbösen és szótlanul a végzetes válaszút előtt. Függetlenül a napi politika változó helyzeteitől és aktuális kényszereitől, szükségesnek látjuk, hogy kifejezést adjunk emberi döbbenetünknek és aggódásunknak. Szerény képviselői vagyunk egy kis nemzet szellemiségének. De ez a nemzet itt él, Európa legveszélyesebb pontján, az ellentétes érdekek útjában s keresztútjában. Ha egyszer a nagy vihar kitör, minden a véletlentől függ. Senkinek sincs több oka és joga aggódni, mint nekünk. Vajon lesz-e még menekvés, semlegesség, visszavonulás ebben a szerencsétlen világrészben? Mi vár egyetlen, halálosan féltett és szeretett kis hazánkra, melyet egy háború már csúnyán és katasztrofálisan földarabolt?...

Tudjuk, hogy a jövő háborújában nincs többé győzelem. A győző éppen úgy elbukik, mint a legyőzött. S Magyarország elbukhatik akkor is, ha szövetségesei győznének. Sem az ellenség, sem a szövetséges nem lesz iránta kímélettel. Mi egyedül vagyunk a világon, s a legkönnyebben feláldozhatók. Még jó, ha feláldozásunk nem lesz egy bűnbak feláldozása, s nem fog hasonlítani a kivégzéshez…

Nem nézhetjük hát némán és hidegen, hogyan közeleg a legnagyobb rém, mely az emberiség látóhatárán valaha megjelent. A hallgatást lehetetlennek és természetellenesnek éreznők. Nem vagyunk szentimentális pacifisták. De nem láthatjuk be, miért volna valami különös érzelmesség följajdulni annak, akinek életét, családját, hazáját, mindenét a legrettenetesebb veszélyek fenyegetik. Az utókor, ha lesz még, inkább azon fog csodálkozni, hogy az életben, mai életünkben ennek a veszélynek jelenléte és gondolata alig hagyott nyomot.”(2.)

2022-07-17

Források: (1.) Rudolf Steiner: Memorandum-(1917)

                 (2.) Babits Mihály: Békekiáltvány-(1935)