„Ma, amikor kálváriát jár az emlékezet, s a múltjukat vesztő generációk kétségbeesetten kreálnak jövőkép pótlékokat maguknak, s szabad akaratukban ott fészkel a végzet, most volna ideje véget vetni a hazudozásnak, amely felelőtlenül kényelmessé tette körülöttünk az életet.”

                                                                                                                (Ismeretlen szerző)

            Elhagyott emberi színhelyek: falvak, üdülők, üzemek, műhelyek bányák, kórházak, szanatóriumok, járművek, omladozó élet-díszletek a nagy kivonulások után. Mert nemcsak a halál szorgoskodik, hanem közeli rokonai is, az üres kezű feledés, és a lyukas vödrű emlékezet is. Nem adódnak át az értékek, s minden régi jóság a közeli évtizedekből retróvá züllött, s jó esetben elnéző mosolyt fakaszt az újabb nemzedékből. De mi, vénülő mohikánok még tudjuk, hogy múlt nélkül nincs jövendő, csak elporló jelen, hogy az egyetlen reális cél nem lehet más, mint valamilyen nyomot hagyni. Hisz mi marad egy korábban született nemzedékből? Csak zöld moha, tégla málladék, rozsdálló, partra verődött hajóroncs az elvadult erdei folyam karjaiban. Ezek nem impozáns történelmi emlékek: kastélyok várromok, templomok, búcsújáró kegyhelyek, hanem a velünk züllő idő gyászos mementói, fejvesztve hátrahagyott emberi tartalékok, életek, munkák, energiák sötétlő emlékművei. Nálunk és szerte a világon mindenütt. Világnagy elhagyatottság Skóciától Grúziáig, az USA-tól az Amazonas dzsungeléig, Oroszország végtelen rengetegeiben rejtőző erőművekig, kísértetvillákig, sivatagi mozdonytemetőig… Az idei, aszállyal vert nyár is kiadta holtjait a vizek alól, hogy egy röpke pillanatra felidéződjön a tegnap. S mert ismét esni kezdett, víz alatti magányukba merülnek újra el a régi kövek, spanyol Stonehengek, római épületek, templomok, falvak, hajóroncsok. Az ottfelejtett, szükségtelenné, érdektelenné vált nagyságos emberi „rend”. A laktanyák, gyárak, várak, közintézmények ordító magánya, s a kósza IDŐ gunyoros mosolya e horrorisztikus távlatok ormán. Jelenünk valahol az elhagyatottság magasiskolája, településeken kívül és belül csak nő a belső száműzetés. Üres házak, csöndben, nyom nélkül elköltözött lakók, az önző gazdasági érdekek üldözöttjei, belső menekültek, akik megpróbáltak gyökeret verni, valahogy élni, de nem engedték őket az életidegen vállalkozások haszonelvű tulajdonosai, akik számára a munka fokozatosan elvesztette értékteremtő, megtartó erejét, s a lehetőségeivel kérkedő újmódi egoizmus jelképévé vált. A tulajdonosok szinte már misztikus magasságokba emelkedtek a máról holnapra élő bérrabszolgák felett.

            A folyamat 1990-től indult, s azóta is fokozatosan gyorsul, míg eljutott a jelen állapotig, amelynek jelei szemmel láthatóak környezetünkben, ha nyitott szemmel járunk. Az ún. „rendszerváltást” levezénylő politikai és gazdasági elitnek nem állt érdekében megtartani a meglévő, közösségi értéket teremtő ipari és mezőgazdasági struktúrát. Könnyebbnek tűnt kiárusítani azt az emberek feje felett, mintsem átalakítani a korszellemnek megfelelően, de megtartva annak kollektív jellegét. Nem véletlen napjainkban az a szinte már kritikátlan, elképesztő méretű nosztalgia, amely jelen van az élet minden területén, s a közösségi portálokon mindig hálás téma közzétenni az elmúlt, de meg nem haladott évtizedek lépten nyomon felbukkanó relikviáit.  

A „rendszerváltó” elit hozzásimult ahhoz a nyugathoz, amelyen akkor még nem látszottak látványosan az elinduló belső hanyatlás jelei, amelyek napjainkban már olyan jól megfigyelhetőek. Erre nézve elég, ha csak az akut migráns válságra, az ukrajnai helyzetből fakadó gazdasági gondokra adott téves válaszokra és a tobzódó gender őrületre gondolunk. Ezt, a régebben műveltnek tartott nyugatot jelenpillanatban az önfeladásból következő identitás válság és a keresztény gyökerek feltépése szédítő sebességgel sodorja a szakadék széle felé.

Több, mint három évtized távlatából már van bizonyos rálátása az embernek erre a jól átgondolt, előkészített és szisztematikusan végigvitt folyamatra, a létbizonytalanság és a bérrabszolgaság kialakítására kicsiny hazánkban, szabadságnak maszkírozva a szolgaságot. A politika jelenpillanatban el van telve magától, harsog a sikerpropaganda, s a teljes foglalkoztatottság illúziója hatja át a retorikáját.  Az úgynevezett teljes foglalkoztatottság manapság csak elvétve teremt közösségi értékeket, hoz létre valódi közszükségleti cikkeket, leginkább újabb és újabb gépjárműveket, házakat, szolgáltatásokat. Közben csöndben kimúlt az Ikarus, a Csepel-művek, a győri Rába, megszűnt a hazai, egyébként világszínvonalú, mozdonygyártás (V42, V43, V63), bezártak a bányák, elszállt a múltba a MALÉV is szigorú állami felügyelet mellett, s végül, hogy sor teljes legyen az alap, az egykor méltán híres magyar mezőgazdaság ásatott el, magánkézben csak árnyéka önmagának. Mennyi elvesztegetett érték, fizikai, szellemi potenciál! A hazai termelő egységek, gazdálkodók ellehetetlenítése adókkal, bürokráciával. Érzésem szerint ez is eredményezte a jelenlegi drágaságot. Mindent nem lehet a háborúra fogni, s az idegen érdekeket szolgáló politika ismét hozta a csökött formáját. A felelősök jó szokás szerint nem találtatnak, vagy ha vannak, nem neveztetnek meg. Akárhonnan vizsgáljuk meg a dolgot, a politika és hozzá szorosan kapcsolódó hivatalos média feladata és felelőssége minduntalan tetten érhető. Valahogyan fogyaszthatóvá kellett tenni a sok gondosan megtervezett hazugsággombócot, hogy lenyomódjon a torkokon. A milliós havi fizetésű vezetőké természetesen a felelősség java, nem a csóró rabszolgáké, vagy a megfelelő komfortfokozat (autó, védett magánszféra) mellett négyévente szavazni járó tisztes állampolgároké. Ugyan még nincsenek migráns tömegek az utcákon, de veszteni valója mindenkinek van, s előre is sokféleképpen lehet menni…

Ez a váltás a többségnek nem tett jót. Megszűnt a kiszámíthatóság biztonsága, a stabilitás, eltűntek az igazodási pontok, s csak az állandósult bizonytalanság bizonyossága kísérte és kíséri ma is a mindennapok küzdelmeit, mint egy baljós árnyék. Munkanélküliség, talaj és önazonosság vesztés, reménytelen nosztalgia, s a múlt lassan végképp eltöröltetik. Kezdetét vette az elhagyatottság kora. Az üzemek, bányák, s a hozzájuk kapcsolódó infrastruktúra, üdülők, kórházak, szanatóriumok, falvak csöndes lepusztulása, a városi felderítők (urbexesek), az enyészet tényfeltáró kalandorainak a kora, akik eljutnak mindenhová, hogy szembesítsenek bennünket az elmúlt évtizedekkel és még sok minden mással, mert valakik valamiért mindent hátrahagytak. Barátainkat nem zavarják a nagy vizek, mélység és magasság nem akadály a számukra, nagy, régi elszántság, és az ősi kíváncsiság hajtja őket, mint az egykori kalandorokat, de azoknak a kapzsisága nélkül. Modernkori felfedezők, akik rászánják az időt és az energiát, hogy elmondjanak néhány mesét a tegnapjainkról. Igyekeznek mindent megtudni a helyekről, ahová elvetődnek, hogy legyen viszonyítási alap múlt és a jelen között. Az ő dolguk a feltárás és bemutatás. Filmjeiket figyelmesen nézve előbb utóbb észrevehető, hogy az általuk felkeresett helyek és épületek zöme az 1990-es évek elejétől vált fokozatosan gazdátlanná, használhatatlanná. A leletmentés és a helyre állítás a nagyobb közösség feladata lenne, már ha fontosak vagyunk a magunk számára, legalább addig, amíg a névtelen ködlovagokat, a felelősöket, s bizonyos nemzetellenes bűncselekmények (Lipót bezárása) elkövetőit utol nem éri a jogos büntetés.

Ennyit bevezetésként. Most ejtsünk néhány szót „rendszerváltást” majdnem túlélt OPNI-ról, természetesen a teljesség igénye nélkül. Hogyan vált egy 139 éves, közfeladatokat professzionálisan ellátó, háborúkat, ötvenes éveket túlélő, világhírű egészségügyi intézmény napjainkra az enyészet martalékává. Olvasva az intézmény történetét, a szokott óvatossággal megfogalmazott véleményeket, a laikus számára is tetten érhető a politikai barbarizmus, s a mindent gazdasági alapokra helyező liberális mentalitás, mely ezúttal is idegen, háttérhatalmi érdekeket tartott szem előtt. Lipót története Trianon kicsiben, egy összetartozó, működő egész feldarabolása történt meg 2007-ben, a Nyugat közvetett közreműködésével.  Sorsok futottak vakvágányra, életek mentek tönkre, hatalmas szellemi és fizikai energiák szórattak halált megvető közönnyel a szélbe. Ennek a felelősei közül még jó néhányan ma is itt töltik az időt büntetlenül.

„Az átalakítás során az OPNI eredeti 849 ágyából kb. 300 került átadásra, a tündérhegyi 50 ágy megmaradt eredeti helyén, a többi pedig (kb. 500 ágy) megszűnt. A pontos számok ma sem ismertek, ezért legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy több száz pszichiátriai betegeket ellátó ágy szűnt meg, és, hogy majdnem kétszer annyi ágy szűnt meg, mint amennyi átadásra került más intézményeknek”. Majd másutt: „…a megszüntetés feltételeként felsorolt törvényi kritériumok egyike sem állt fenn az OPNI esetében. […] az egészségügyi miniszter […] a médianyilatkozatok egyikében sem jelöli meg a fekvőbeteg ellátás megszüntetésének indokát.” S ugyanebből az előadásból: „A minisztérium az egyértelműen legdrágább megoldást választotta: különböző intézményeket kell(ett volna) átalakítani, felújítani, pszichiátriai betegek fogadására alkalmassá tenni annyi pénzből, amennyiből az OPNI épületének rekonstrukciója is bőven finanszírozható lett volna.”

A bezárás elhibázottságát egy 2012-es Állami Számvevőszék-jelentés is megerősítette: eszerint többe kerül és kevésbé hatékony a pszichiátriai betegellátás az OPNI bezárása óta. „Nem érte el a célját az ágazat 2007-es átalakítása, a pszichiátriai ellátás nem lett sem költséghatékonyabb, sem magasabb színvonalú” – jelentette be az ellenőrzés vezetője, Böröcz Imre, aki szerint az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet bezárása megfelelő szakmai előkészítés nélkül történt, és rossz döntésnek bizonyult mind az intézményrendszer egésze, mind az ápoltak szempontjából. 

Ami történt, megtörtént: az OPNI majd' egy évtizede zárva van, sorsa máig megoldatlan. „(1)

Tehát a döntés elhibázott volt, s azóta a romlás megállíthatatlannak látszik. Értékeink mennek veszendőbe csöndben, halkan. Csöndes asszisztencia van, mint legtöbbször, ma már nincsenek tiltakozó tüntetések sem, másodrendű megmozdulásokkal töltik a népek a szabad idejüket mostanság. Van egy olyan érzésem, hogy ezt az elhibázott döntést mindenáron meg akarta hozni az akkori politikai vezetés. Nem észből, hanem erőből, hatalmi pozíció birtokában. Megkockáztatom, hogy annak idején tudatos döntés született részükről. A rombolás volt a cél. Ugyanis tudható volt, hogy azt a központi szerepet, amelyet az OPNI betöltött, nem lehet szétosztani az egészségügy akkori keretrendszerén belül, amint ez a fenti idézetből világosan kiderül. Akkoriban, - s ez a tendencia mind a mai napig tart – gazdasági, gazdaságossági alapokra próbálták helyezni mindazon dolgokat, amelyek ezt természetüknél, s céljaiknál fogva nem bírják el. Sem az egészség, sem a kultúra, sem az emberek.

Lipót még áll, omlottan, bomlottan ugyan, de még áll. Közben, a szálló időben kormányok jöttek mentek, de semmi érdemi nem történt 2020-ig. Ekkora a kormány végre elhatározta, hogy felújítja az ingatlant, kiemelt állami beruházásként nemzetközi benn- lakásos, magán középiskolát hoznak majd létre a tervek szerint, egy olyan épületegyüttesben, mely deklaráltan egészségügyi céllal emeltetett 1868-ban, I. Ferenc József rendeletére. Magániskolát állami beruházásból, s nem egy gyógyászati komplexumot azon emberek részére, akiket beteggé tett ez a kor. Egy hajó végleg elment, és Lipót a mai napig nyílt, tátongó seb a magyar egészségügy testén, amelyet már nem lehet begyógyítani. De legalább az épület megmenekülhet. Addig is, míg erre ténylegesen sor kerül, érdemes megnézni a városi felderítők 2015-ös videóit a youtube-on, különös tekintettel Hajner (Urbex) Gyula vonatkozó filmjeire, vagy Hernád Géza: Búcsú Lipóttól c nagydíjas fotókiállítását, valahol, ahol még látható… A felderítőké az érdem, hogy ébren tartották az emlékezetet, vagyis tették a dolgukat, vállalkoztak, s vállalkoznak ma is az utazásra a múlt romjai között egy lehetséges jövőért.

1. Máté Enikő: Sárga ház blues: Lipótmező története. Pest-Buda internetes folyóirat, 2016. március 18.-i szám.