„Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”

                                                                 (Simone Weil)

Ahogyan haladunk előre az időben, s az elért nyugdíjkorhatár még életben talál, egyre tisztábban látható, hogy milyen szakaszok és szakaszhatárok övezik az életünket. Itt most nemcsak a klasszikus emberi életszakaszokra, gyermek és ifjúkorra, fiatal felnőtt, közép és időskorra gondolok; hanem olyan életmozzanatokra, időpillanatokra, amelyek most különös élességgel villannak elém; s az elfutott évtizedek távlatából hajszálpontosan látható, hogy milyen fontos és felemelő volt számomra az 1988-as év, amikor elkísérhettem édesapámat a 40 éves érettségi találkozójára a veszprémi piarista gimnáziumba.

Alapvetően nincsenek véletlenek, a dolgoknak eljön az ideje, amikor kell, megtörténnek velünk, bennünk és körülöttünk. Így volt ez akkor is, amikor nemrégiben megnéztem az általam nagyra becsült kortárs krónikás, Urbex Hajner Gyula filmjét a pusztuló veszprémi piarista gimnáziumról. Az első dühön és döbbeneten túl esve már biztosan éreztem, hogy eljött az a pillanat, amikor számot adva múltról, a közösségiről és egyéniről egyaránt, elbeszélem a harminchét évvel ezelőtti osztálytalálkozó igaz történetét. S nemcsak azt, hanem kicsiny életem egyik legtisztább évéről is szólnék, amikor minden együtt állt, csillagász nyelven szólva, tökéletes konstellációban fénylett minden csillag felettünk.

Némely dolog, nők, csavaros szerelmek, csalódások, hiábavaló reménykedések, tévedések időszakán túlesve tisztán állhattam abban az esztendőben, amelyről még nem tudhattam akkor, hogy egy fontos határpontja volt az életemnek. Nem tudtam akkor még, hogy mi következik, csupán a pillanat nagyszerűségét éreztem ösztönösen, nem terveztem, nem gondolkodtam semmin sem előre. Szabad, fiatal nyomdászként még a szakmámban dolgoztam, egzisztenciálisan sem volt semmi gondom. A szüleimmel együtt éltem békében. Apa az előző évben, 1987-ben ment nyugdíjba, jó anyám még takarítónőként dolgozott a velünk szemben lévő általános iskolában. Mellette kertet műveltünk, s jószágot, baromfit, disznót is tartottunk, ahogyan környéken még sokan mások is. A bátyáméknál Somogyban már egy éves volt az unkaöcsém, Péter. A szüleim immár nagyszülők is voltak, ennek minden örömével, és ügyes bajos dolgaival együtt. Szóval az élet nagyjából a szabott rendje szerint ment, s mi igyekeztünk csendben, tisztességben élni.

A társadalmi, politikai mozgások még alig érzékelhetően, de azért folyamatosan jelen voltak a háttérben. Mivel napilapnál, az akkori Magyar Nemzetnél dolgoztam, jobban nyomon tudtam követni az eseményeket. Kádár János lemondott, s helyette Grósz Károly lett az MSZMP KB első tikára, s Németh Miklós a miniszterelnök. Megtartották a második Lakitelki találkozót, ahol megalakult az MDF. Lapgazdánk akkoriban a Hazafias Népfront volt, melynek Pozsgay Imre volt az elnöke, s egyben az MSZMP KB tagjaként már részt vett az előző évi, 1987-es első Lakitelki találkozón is. Recsegtek ropogtak az eresztékek, ” valami készült Dániában”. Ennyit erről, egyelőre…

A mi életünket a fenti események, még nem érintették közvetlenül. Mivel azonban minden összefügg mindennel, ma már egyre világosabban látom, hogy rendhagyó módon, ez az 1988-as esztendő az utolsó „békeév” volt, csakúgy, mint az ötven évvel korábbi, 1938-as… Még működött a rendszer, de belülről már romlott, bomlott; s az azután következő, s mind a mai napig tartó szisztematikus káosz, még csak a tervező kevesek fejében állt össze egységes rendszerré. A hétköznapi élet a maga törvényei szerint működhetett tovább, gyanútlanul… Ha úgy tetszik két hazugság közötti, vegytiszta lét-pillanat, amely emberi rendszerektől függetlenül született meg, és élt bennünk az ösztönös ráismerés embrionális állapotában, s csöndesen kísért bennünket eddig megtett utunkon, s remélhetőleg velünk marad mindaddig, amíg csak emlékezni tudunk…

1988 májusában meghívó levelet hozott a posta, amelyet apa egyik volt osztálytársa, Juhász Ádám küldött, aki államtitkára volt az akkori kormánynak. A levél találkozóra invitálta az 1948-ban a veszprémi piarista gimnáziumban végzett egykori diákokat, a háború utáni, s az államosítás előtti utolsó érettségiző osztály még élő tagjait június közepére Veszprémbe. Apa szemében rég nem látott fények csillogtak. Gyorsan válaszolt, jelezve hogy ott lesz, velem együtt… Anya itthon maradt, hogy tartsa a frontot, bár a meghívó a feleségeknek is szólt, de nagyon bölcsen a háttérbe húzódva, mosolyogva engedett minket készülődni az útra, mert tudta, hogy apának mennyire fontos ez a találkozó, amikor újra piarista diák lehet, együtt a többiekkel. Gyorsan teltek a hetek, s elérkezett az indulás pillanata egy péntek reggelen. Felkerekedtünk, s a reggel 8-kor a Déliből induló szombathelyi gyorssal, délelőtt 10 óra után megérkeztünk Veszprémbe, ahol keresztanyám, apa nővére már várt bennünket, s nála vettünk szállást a másnapi találkozó előtt. Kisvártatva megérkezett Laci nagybátyám is, s a testvérek meghitt beszélgetését tisztelettudó csendben hallgatva gyorsan elrepült az idő. Laci bátyám búcsúzott, s hazafelé indult a közeli Hajmáskérre. Vacsora után kicsit még beszélgettünk, s nyugovóra tértünk a másnapi találkozó előtt, amely délelőtt 10 órakor volt, fönt a Várban az iskola épülete előtt.

Elérkezett várva várt nagy nap. Korán keltünk, s lázasan készülődtünk. Mindkettőnkön öltöny volt, az alkalomnak megfelelően. Megjegyzem, hogy Apa csak kivételes alkalmakkor vett fel öltönyt, többnyire munkásruhában, vagy egyszerű, hétköznapi kényelmes viseletben érezte jól magát, akárcsak jómagam. Reggeli után elindultunk, nagyon időben, 9 óra körül. Kényelmes, nyugodt tempóban ballagtunk, sietnünk nem kellett, mert a Cserhát lakótelep, ahol Keresztanya lakott, viszonylag közel volt a Várhoz. Keveset beszélgettünk, Apa lélekben már nagyon máshol járt… Ahogyan közeledtünk az iskolához már messziről látni lehetett a népes társaságot, amely az épület előtt gyülekezett. Az egykor 40 fős osztályból, aki még élt és mozgott az ott volt, feleségestől, vagy egyedül, odaért mindenki, volt, aki Amerikából, Ausztráliából, volt, aki az ország túlsó feléről, de ott voltak, több mint 30-an…  A régi tanárok közül sokan már nem éltek, de a volt osztályfőnökük, Helyes László tanár úr igen. A nyolcvanas évei közepén járt már, de szálegyenes tartása, szigorú, ám mosolygós szeme még mindig tekintélyt parancsolóan nézett a zömében már megőszült, de lélekben fiatal társaságra. Eltűnődve, csöndben, megilletődve néztem őket, akik engem is hamar befogadtak maguk közé, s azon gondolkodtam, hogy mi az a szellem, amely ennyi év után is összehozza azokat az embereket, akiket ezerfelé fújt a szél? Milyen lélekerő képes arra, hogy így összetartson mindenkit, milyen értékrend az, amely egy életen át igazodási pont, megtartó erő volt és maradt a számukra?  Milyen az a piarista szellem, amely ezt a csodát művelte, s ami olyan fájóan hiányzik a mai életünkből? Ezért úgy érzem, hogy nem árthat, ha felidézzük a rendalapító, Kalazanci Szent József életét, s az ehhez szorosan kapcsolódó veszprémi piarista gimnázium rövid történetét.

„Kalazanci Szent József élete és rendalapítása

Augusztus
*Perasalta de la Sal, 1556/57. +Róma, 1648. augusztus 25.

Kalazanci József egy tekintélyes észak-spanyolországi családból származott. Már iskolás korában ,,a kis szent''-nek nevezték. Atyja taníttatta, és a valenciai egyetemre küldte. Itt az egyik unokahúga beleszeretett, és addig üldözte, amíg József el nem hagyta Valenciát, s át nem ment az alcálai egyetemre.

1583-ban szentelték pappá. Néhány évig káplán volt az urgeli egyházmegyében, majd püspöke megtette az egyházmegye trempei részének helynökévé. Feladata elsősorban fizikailag volt nehéz, mert a terület plébániáit a Pireneusok úttalan hegyei és völgyei miatt nagyon nehéz volt megközelíteni. Ő azonban minden nehézség ellenére végiglátogatta a plébániákat és sok visszaélést sikerült megszüntetnie. Püspöke annyira elégedett volt a munkájával, hogy kinevezte általános helynökévé.

Úgy tűnt, hogy József pályája zavartalanul ível fölfelé, ő azonban a szíve mélyén érezte, hogy Isten másra hívta, nem az egyházkormányzati pályán való állandó emelkedésre. Ezért 1592-ben lemondott állásáról, atyjától örökölt tekintélyes vagyonát eladta, árát szétosztotta a szegények között, majd elköltözött Rómába.

Öt éven át egykori egyetemista társa, Asciano Colonna házában lakott. Naponta éjfélkor felkelt és még pirkadat előtt végigjárta a hét főtemplomot. Ahol csak tudott, segített a szegényeken és a betegeken. Az 1595. évi járvány idején Lellisi Szent Kamillal (lásd július 14-én), akihez bensőséges barátság fűzte, fáradságot nem kímélve enyhítették a nyomorúságot.

Hamarosan felfigyelt rá, milyen sok gyermek csavarog otthontalanul és magára hagyottan Róma utcáin. Szemmel láthatóan senki nem törődött velük. József ezért belépett egy hitoktató egyesületbe, melynek tagjai vasárnaponként és ünnepeken katekézist tartottak gyermekeknek és felnőtteknek, de hamarosan be kellett látnia, hogy a gyermekek alapvető problémáját ez nem oldja meg.

Az iskolázás akkoriban elég költséges volt. Józsefet pedig egyre inkább az a kérdés foglalkoztatta, hogyan lehetne ezeket a szegény gyermekeket rendszeres, mindennapos iskolázáshoz segíteni. Először a római plébánosokhoz fordult, és kérte, engedjék meg, hogy ezek a szegények is járhassanak a plébániai iskolába. A plébánosok nem zárkóztak el, csak azt kérték, hogy ennek fejében a város emelje meg az iskolák számára nyújtott támogatás összegét. Ezt pedig a városi tanács, a szenátus elutasította.

Ekkor József a szerzeteseknél zörgetett tervével. Előbb a jezsuitákat, majd a domonkosokat kereste fel, de mindkét rend azt a választ adta, hogy már túl vannak terhelve meglévő feladataikkal is, egy ilyen újabb vállalkozásban nem tudnak érdemleges segítséget nyújtani.

József ekkor belátta, hogy más választás nincs, neki magának kell megpróbálnia megoldást találni. Don Antonio Brendani, a Szent Dorottya- templom plébánosa rendelkezésére bocsátott két termet, s megígérte, hogy maga is segíteni fog a tanításban. További két pappal, tehát négy ,,tanerővel'', 1597 novemberében megnyílt a Szegény Gyermekek Ingyenes Iskolája, a Schola Pia.

Néhány hét múlva már száz gyermek szorongott a két teremben, és a számuk egyre nőtt. Így Józsefnek hamarosan több papot is segítségül kellett hívnia a tanításhoz. Két év múlva már egy egész házat béreltek. Ekkor elbúcsúzott addigi vendéglátójától, és a többi tanítóval az új épületbe költözött, ahol az ő irányítása mellett a tanító atyák közösségi életet éltek.

További két év alatt a növendékek száma hétszázra nőtt, ezért 1602- ben a termek számát ismét növelniük kellett. Mikor az iskola udvarán harangtornyot állítottak és feltették a harangot, József leesett a létráról és eltörött a lába. A törés rosszul forrt össze, ennek következtében haláláig fájt a lába és sántított. De a testi fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit lélekben kellett elszenvednie élete második felében.

VIII. Kelemen pápa rendszeresen fedezte az iskola kiadásainak egy részét. Közben pedig annyira terjedt iskolájuk jó híre, hogy módos családok is kezdték oda járatni a fiaikat. Emiatt más iskolák vezetői féltékennyé lettek, irigykedni kezdtek a piaristákra. Az intézetet megrágalmazták a pápánál, aki váratlanul két bíborost küldött ki ellenőrzésre. A vádak alaptalansága hamarosan kiderült, s az eredmény épp az ellenkezője lett, mint szerették volna a rágalmazók: a pápa személyes oltalmáról biztosította az intézetet. Néhány évvel később az eset ugyanúgy megismétlődött V. Pál pápával, de akkor az eredmény úgy módosult, hogy a pápa megkettőzte az évi támogatás összegét.

1611-ben József iskolájában már ezer növendék tanult, köztük sok zsidó fiú, akiket maga József hívott meg az iskolába. Most már olyan helyzetben voltak, hogy megvásárolhattak egy nagy házat. Nem sokkal később Rómán kívül is egymás után nyíltak a piarista iskolák nemcsak Itáliában, hanem Európa más országaiban is. A társulatot a Kegyes Iskolák Rendjének (Ordo Scholarum Piarum), vagy röviden Piaristák rendjének nevezték el, és József lett az első általános rendfőnök.

Utolsó éveiben egy nagyon kemény próbatét várt Józsefre: Felvételét kérte a rendbe egy Mario Sozzi nevű pap, akiben -- mint hamarosan a felvétele után kiderült -- olyan nagy hatalomvágy élt, hogy mindenáron ő akart a rendfőnök lenni. Baráti körének befolyásával és gyalázatos rágalmaival elérte, hogy Józsefet megfosztották a rendfőnöki tisztségtől. Ezzel a rend méltatlan és avatatlan kezekbe került, és Józsefnek számtalan megaláztatást és súlyos meghurcoltatást kellett kiállnia. Az ügy azzal végződött, hogy X. Ince pápa 1646-ban feloszlatta a rendet.

Mindezen lelki gyötrelmek sem tudták megháborítani a szent belső békéjét. Halálos ágyánál pedig kiderült, hogy a nép milyen tisztelettel nézett föl rá: végeláthatatlan sorokban jöttek az emberek a betegágyához, hogy még egy utolsó áldást kapjanak tőle. Miként József előre megjövendölte, az intézményt nyolc évvel a halála után ismét szerzetesrend rangjára emelték, őt magát pedig 1727-ben szentté avatták. Ünnepét 1769-ben vették fel a római naptárba, augusztus 27- re. 1969-től augusztus 25-én ünnepeljük. (1)”

„A VESZPRÉMI PIÁR TÖRTÉNETE ÉVSZÁMOKBAN 

            „A modern Veszprém megszületésének első és leghíresebb egyetemes és iskolai szellemi bázisa a Veszprémi Piarista Gimnázium volt. Több mint három évszázaddal ezelőtt olyan alapokat tett le ez az intézmény, amelyre mind a mai napig büszkék a város polgárai. Veszprém, mint iskola- és egyetemváros, az oktatás, a művészet, és a tudomány kiemelt szellemi bázisa lett. Ennek a folyamatnak egyik megalapozója volt a piarista szerzetesrend által alapított gimnázium.

…A piarista szellemiség és a szerzetesrend hivatása a tanítás. Kalazanci Szent József, a piarista szerzetesrend alapítója által megvalósított római első ingyenes népiskola volt a minta a piarista szellemiségnek. Az oktatás, a tanítás, a nevelés, a tudományok és a hit átadása, olyan alapértéke ennek a szellemiségnek, amely a Veszprémi Piarista Gimnázium karakterét is meghatározta. Sok szegény családból származó diák tanult a piaristáknál, különböző alapítványok és a piarista rend támogatásával. Az iskola célját az határozta meg, hogy hazáját szerető, szociálisan érzékeny, erkölcsös és vallásos fiatalokat neveljen.” (2)

1711. okt. 26. Volkra Ottó János veszprémi püspök a hívására Veszprémbe érkező piaristákat beiktatta a reformátusoktól elvett lelkészlakba és iskolaépület birtokába, ahol a következő napokban megnyitották a gimnázium alsóbb osztályait és a püspöki szemináriumot (utóbbi 1722-ig működött).

1712. ápr. 5.   A piaristáknak át kellett adni épületeiket a református egyházközségnek, ezért Volkra püspök segítségével más házakat vásároltak. 

1716. máj. 25.            A veszprémi piaristák megvásárolták a (későbbi piarista templom helyén álló) Nagy Vitéz-féle házat, és később annak helyén építették föl első maradandóbb iskolaépületüket.

1724    Salomváry János táblabíró fölépíttette a veszprémi Vár alatti Szent Anna kápolnát, amelynek adminisztrálását a piaristákra bízta.

1740    Megkezdődött a ma is álló piarista rendház építése, amely 1769-re fejeződött be.

1745    Padányi Bíró Márton veszprémi püspök ismét a piaristákra bízta a püspöki szeminárium, valamint a székesegyházi plébánia vezetését (utóbbit 1752-ig látták el).

1753    Megnyíltak a gimnázium poétikai és retorikai osztályai Orosz Pál nagyprépost, valamint Kiss István és Dubniczay István kanonokok támogatásával.

1773. máj. 1.  Kiss Pál nagyprépost letette az új gimnáziumi épület alapkövét, amely Tiethart József tervei szerint épült föl 1778-ig

1782    II. József császár megszüntette a piarista vezetésű veszprémi püspöki szemináriumot, amely halála után, 1790-ben még újraindult, de a piaristák csak 1796-ig tanítottak benne.

1828    Horváth Ignác házfőnök és helyettese, Czeglédy István irányítása alatt a régi iskolaépület helyén megkezdték a piarista templom építését.

1836. jún. 30.             Kopácsy József veszprémi püspök megáldotta az új piarista templomot.

1850    A tanulmányi reformok miatt az addig hat osztályos veszprémi gimnázium négyosztályos algimnáziummá szűkült.

1868    Ismét megnyílt a gimnázium 5. és a következő (1867.) évben 6. osztálya, az e célból alakult bizottság gyűjtése nyomán, Ranolder János püspök, a székeskáptalan és a polgárok adományaiból.

1884. júl. 6.    Lévay Imre veszprémi igazgató Veszprémi Közlöny címen katolikus irányú hetilapot indított, amely 1892-ig működött.

1884    Újabb gyűjtés után megnyílt a gimnázium 7. és a következő (1885.) évben a 8. osztálya

1885    Lévay Imre igazgató védnöksége alatt a gimnáziumi 7. és 8. osztály növendékei megalapították az Ányos Pál önképzőkört.

1898    A gimnáziumi bizottság Paál Dénes mérnök és Bolgár Mihály piarista tervei szerint második emelettel bővíttette a gimnázium épületét.

1901. szept. 8.            Hornig Károly püspök megáldotta a felújított piarista templomot, amelybe Tandor Ottó neoklasszicista oltárokat, Szirmai Antal pedig neobarokk ízlésű falfestményeket készített.

1905. febr. 5. az országgyűlési választások alkalmával Zsigmond János piarista, a helyi közélet jeles alakja vezette szavazásra a Függetlenségi (48-as) Párt veszprémi híveinek csapatát, és sikerült is megválasztatniuk jelöltjüket, Kállay Ubult.

1914    A piarista gimnázium épületét az első világháború miatt a katonaság foglalta le.

1918 november          A katonaság elhagyta a gimnáziumot, de az négy év alatt olyan állapotba került, hogy az összes osztály csak 1919 januárjára tudott visszaköltözni a gimnáziumba.

1919. ápr. 7.   A Tanácsköztársaság Veszprém Megyei Népbiztossága megtiltotta a piarista tanároknak, hogy reverendában járjanak az iskolába.

1921    Schmidt Mihály piarista megszervezte az iskola cserkéscsapatát (126. Szt. Imre cserkészcsapat)

1932. okt. 28. Meghalt Laczkó Dezső piarista geológus, paleontológus és régész, a veszprémi (1990 óta az ő nevét viselő) múzeum alapítója.

1944/1945       A gimnázium épületét a magyar hadsereg vette használatba, a tanítás az irgalmas nővérek és az angolkisasszonyok épületében folyt tovább.

1945 március Miközben a szovjet vörös Hadsereg elfoglalta Veszprémet, a piaristák épületei súlyos károkat szenvedek, majd a gimnáziumot hadifogolytáborként használták.

1945 május    A gimnázium visszaköltözött saját épületébe, de hamarosan ismét az orosz hadsereg vette igénybe asztalosműhelynek.

1945. okt. 8.   A piarista gimnázium ismét visszaköltözött saját épületébe.

1946    Az iskola 12 évfolyamossá vált, mivel az általános iskolai törvény miatt a piarista gimnázium egyesült az egyházközségi Szent Imre elemi fiúiskolával.

1948. márc. 14.          A megújult díszteremben rendezett hazafias ünnepséggel befejeződött a romos gimnázium két és fél éven át tartó újjáépítése.

1948. június   A piarista iskolát a kommunista hatalom államosította, és az Veszprémi Állami Gimnázium, majd 1952-től Lovassy László Gimnázium néven működött tovább.

1950. aug. 14. Mivel a kommunista hatalom betiltotta a piarista rendház működését, és államosította épületét, azt Balogh Ferenc házfőnöktől a járási tanács vette át.

  1995–2006    egymást követően négy piarista (Görbe László, Borián Tibor, Gyimesi István, Pályi Gábor) vezette a veszprémi egyházmegye által fönntartott Padányi Bíró Márton Iskolát és a Davidicum kollégiumot.” (3)

                 „

Akkoriban béke és nyugalom áradt a királynék városából, s jól megfért egymással múlt és jelen, amely óvta és vigyázta a történelem emlékeit, a Várnegyedet. Volt gazdája a törökkori Tűztoronynak, a Püspöki palotának, a piarista gimnáziumnak és templomnak, a kispapi szeminárium több száz éves épületének, ahol még apa is tanult, a Szentháromság térnek, a Szent Mihály székesegyháznak, a Gizella kápolnának, a Király és a Királyné szobrának a mellvéden, amelyről kitekintve látni lehet nem csak az odalenn elterülő város modern épületeit, hanem a szemközti dombon álló Szent László kápolnát is. S a Kálvária domb, alant a Séd völgyétől nem messze a Szent Katalin kolostor romjai, amelyek Árpádházi Szent Margit gyermekségéről üzennek az utókornak. S a völgy fölött a híres-hírhedt, 1938-ban épült viadukt, amely összeköti a várost környező településekkel, s némely életunt embernek megadta a végső, önkéntes búcsú lehetőségét. A világhírű állatkertről, nem is beszélve, amely már gyerekkoromban is meg volt. A hetvenes évek elején még kisvasút is üzemelt itt, s a bejárat előtt csónakázó tó volt, amelyet még mi is kipróbáltunk keresztapával. Én itt nőttem fel, hosszú éveken át minden nyári szünet Veszprémről szólt, a Mamáról édesapám anyukájáról, a városszéli kertes házról a Szigeti József utcában. A hatalmas diófáról, a gyümölcsfákról, foszlós sárgabarackokról, szilváról, cseresznyéről, meggyről, s a hatalmas lekvár főzésekről, s keresztapám enyv és forgács illatú asztalos műhelyéről.  Rengeteg barátom, ismerősöm volt akkoriban, gyerekkori pajtások, régi játszótársak. Ezer emlék köt ide eltéphetetlenül…

Nagy örömmel ölelték meg egymást a régi osztálytársak, s csodálatos módon mindenki megismert mindenkit, nem kellett bemutatkozniuk egymásnak, nem úgy, mint nekünk tavaly az 50 éves általános iskolai találkozón… Mi kísérők háttérbe húzódtunk, s az osztály Helyes tanár úr vezetésével az iskola templomába vonult hálaadó szentmisére. Édesapám és Juhász Ádám ministráltak a tanár úrnak, s az Amerikába elszármazott orgonaművész, Zakariás Oszkár orgonált. Meg sem lepődtem azon, hogy milyen pontosan ismeri mindenki a liturgiát és az énekeket, mert az örökérvényű dolgokat nem felejti el az ember… A szentmise után átmentünk az iskolába, fel az első emeletre, a régi osztályba, mert rendhagyó osztályfőnöki óra következett. Az iskola ragyogott a tisztaságtól, szinte velünk élt és lélegzett, minden működött, látszott, hogy az itt dolgozók és tanulók a magukénak érzik a patinás, sok vihart látott épületet. A hófehérre meszelt boltíves falak, a dióbarna padló, a klasszikus fekete tábla, előtte alacsony dobogón a régi módi tanári asztal, mögötte egyszerű tonet szék, s az asztal előtt három sorban a régi barna padsorok, melyeken megcsillant ablakokon beömlő júniusi nap fénye. Szólni sem kellett, megtalálta a régi helyét mindenki. Számomra óriási megtiszteltetés volt, hogy apa mellett ülve részt vehettem ezen az órán, s akár egy rövid időre, magam is piarista diák lehettem. A tanár úr egyetlen kérdést tett fel az osztálynak: hogyan alakult az életetek, mivé lettetek? És mindenki elmondta szépen sorban, a helyén felállva, őszintén és kendőzetlenül az életútját. Felemelő érzés volt. Az óra után átmentünk a Hotel Veszprémbe, ahol fehér asztalos bankett, s immár éjszakába nyúló kötetlen beszélgetés zárta ezt a csodálatos napot. Az osztálytársak hosszasan búcsúzkodtak a végén a Tanár úrtól és egymástól is, remélve, hogy a következő, 50 éves találkozón még láthatják egymást… Erre a találkozóra Apa már nem tudott elmenni 1998-ban, mert már nagyon beteg volt, s a rákövetkező évben, 1999-ben, az infarktusoktól megviselt szíve megszűnt dobogni…

A költő szavával élve: „ez volt a múlt, emez a vad jelen.” Lehet elmélkedni minden dolgok és idők mulandóságán, az emberi tökéletlenségek és gyarlóságok végtelen során, elrontott dolgokon, vagy elmulasztott lehetőségeken, de nem érdemes. A jelenkori következményeken és tényeken ez mit sem változtat. Jó néhány kérdés megválaszolatlan marad ez esetben is, akár költőinek is tekinthetőek, mivel feleletet már nem vár rájuk az ember. Többek között az, hogy annak idején miért nem került újra a Rend kezébe a veszprémi piarista gimnázium? Miért hagyták pusztulni a város és a Vár központjában álló iskolát, amely annyi jó magyar embert adott a városnak és az országnak? Miért kellett tétlenül szemlélni, hogy az idő elvégezze a maga pusztító munkáját, s 2008-ban végleg bezáródjon az iskola kapuja? S miért kellett utána még 15 évig sorsára hagyni, hogy utána egy hatalmas projekt keretében felújítsák a teljes várnegyeddel együtt? 2007-ben az OPNI, 2008-ban a gimnázium… Sötét, fekete évek, amelyek sok szellemi központnak okozták a végzetét. S a fesztivál őrület csak zajlott tovább, s mi mindent megtettek közben az idegenforgalomért Veszprémben is…

Nyomon követem egy ideje már az urbexes különítmények tényfeltáró filmjeit az interneten, különös tekintettel Hajner Gyula munkáira, s egy dolog mindenképpen megállapítható. A legtöbb elhagyatott épület, üzem, üdülő, szanatórium, közösségi létesítmény, az egykor létrehozott infrastruktúra jelentős része, amely nagyon sok esetben túlélte a történelem viharait is, egy valamit nem élt túl: az ún. rendszerváltást. Amikor gazdátlanná és bizonytalanná vált hirtelen minden, szinte egyik napról a másikra, miközben ránk szakadt az a nagy, előre megfontolt „szabadság”. Amikor gazdasági, gazdaságossági alapokra formálták át a közgondolkodást, s minden más, ezen túlmutató szellemi és spirituális szempont másodlagossá vált. Ezzel rengeteg érték sorsa megpecsételődött, ezer jó szándék, érv és elgondolás, munka foszlott semmivé, amelyek szerették volna menteni a menthetőt, megóvni azt, ami a miénk. Az elmúlt „békeévtizedekben”, a hagyományőrzés és ápolás kies tájékain kiáltó mementók ezek a filmek, az enyészet utáni felejtés korhű dokumentumai. Ha nem egységes értékrend mentén szervesül hagyománnyá mindaz, amit magunkról tudnunk és ismernünk kell, akkor minden jöttment azt mond rólunk, amit akar, s mi majd lelkesen bólogatunk neki. A tények nem ismerése nem ment fel a felelősség alól. Múltunk a jövendőnk, s értékeink megismerése és megőrzése nem is volt, és sohasem lehet alku tárgya.

Forrásmunkák: 1.  Internet- Magyar Kurir katolikus hírportál

                        2.  Internet- veszprem.hu

                       3. Internet- piarista.hu