Ha visszatekintek eddigi életemre, az eltelt évtizedek távlatából tisztábban látom azokat a „nagy mitikus találkozási pontokat”, amelyek alapvetően változtatták meg az utamat. A kulcs a folyamatos változás, amely minden egyes ilyen találkozás után következett be az életemben, s maradandó hatást gyakorolt rá, s amelyet sokszor oly nehezen fogadtam el, és olyan kínkeservesen próbáltam meg alkalmazkodni hozzá. Korán kezdődött. Tizenöt éves voltam, elsős gimnazista, amikor édesanyám elmondta, hogy apáról van egy féltestvérem, aki Somogy megyében, Marcalitól nem messze, Gyótapusztán él az édesanyjával és a rokonaival. Két évvel idősebb nálam, Imrének hívják őt is, mint édesapámat, aki a nevére vette, s minden hónap elején tartásdíjat küld nekik. Meg is mutatta nekem a csekket. Indulat nélkül, csendes szóval, nyugodtan mondta el ezeket nekem, bízva abban, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy megértsem. Mintha csak érezte volna, hogy ez az utolsó pillanat, amikor még elmondhat nekem egy fontos dolgot, amit feltétlenül tudnom kell. A rákövetkező évben elveszítettem őt, akivel a világon mindenkinél közelebb álltunk egymáshoz. Fiatalon, alig 40 évesen hagyta el ezt az árnyékvilágot, negyvenkilenc évvel ezelőtt, egy borongós novemberi napon, amikor megállt a gyenge szíve. Ez volt a legelső találkozásom a halállal, a múlandóság érintésével, ugyanis én találtam meg őt, azután, hogy átmásztam a kerítéskapun, ami azelőtt soha nem volt bezárva. Én láttam meg először, apa csak utánam érkezett…
Minden gyakorló szülő tudja, hogy gyermeket nevelni, felelősségteljes, s néha nehéz, de gyönyörű feladat, amely egy életre szól, s általában két emberre, apára és anyára van szabva. Ez a klasszikus gyakorlat, annak ellenére, hogy mostanában sok esetben ez nem tud megvalósulni. Amikor ketten maradtunk apával, hamar kiderült, hogy számára ez erőn felüli feladat lenne, ezért levelet írt Somogyba, Imre bátyám édesanyjának és a segítségét kérte, egy lapra téve fel mindent. Az igenlő válasz gyorsan megérkezett, s nem sokra rá a bátyám is az édesanyjával, akikkel akkor találkoztam először. Esküvőjük 1977 márciusában volt Marcaliban, szűk családi körben. Mindannyiunk életében egy új szakasz kezdődött. Még nem tudtuk, hogy milyen lesz ez az út, amelyen immár négyen indultunk el, de tele voltunk bizakodó reménységgel. Nagyon sok minden történt ezután, de egy dolog bizonyos: édesapám élete egyik legjobb döntését hozta meg akkor, amikor azt a levelet megírta, hisz ismét teljes család vett körül. Nevelőanyám, jó anyám mindent megtett mindvégig, hogy ez így is maradjon, hiszen lányanyaként egyedül nevelte fel a bátyámat, amely akkor sem volt könnyű, sőt nehezebb volt, mint ma. Tudta, hogy ez mivel jár, s ezért nem engedte, hogy félárvaként nőjek fel. A mai napig hálás szívvel gondolok rá, önzetlen és tiszta szeretetére, végtelenül jó szívére, amely nehéz és sokszor tüskés természete ellenére, számomra mindig nyitva állt. Egy hívó szóra, szeretetből neki vágott az isaszegi ismeretlennek, hogy segíthessen, s lett a második anyám. Édesanyám a világra hozott, jó anyám pedig elindított az úton, s óriási kegyelem, hogy nekem két anyám lehetett. Nekik köszönhetem, hogy élhetek, itt lehetek még, s tehetem a dolgomat, rendelt helyemen.
Még ugyanezen év, 1977 nyarán Somogyban, rokonoknál járva megismerkedtem egy kedves, tiszta szemű, tizenöt éves barna kislánnyal, Ibolyával, s ránk talált az első szerelem egyszeri és megismételhetetlen csodája… Az eddigi nehéz, sötét színek hirtelen könnyű fehér ragyogássá változtak, s ez a fény a mai napig múlhatatlanul tündököl emlékezetemben. A pillanat ártatlan tisztasága, - hiszen elsők voltunk egymásnak -, az első, viszonzott ölelés odaadó, gyermeki bizalma, az érzések áradó bizonyossága, világkizáró csoda volt és maradt bennem az óta is.
A rákövetkező években befejeztem a gimnáziumot, s elkezdtem a nyomdaipari szakmunkás képző iskolát, s ezzel párhuzamosan átléptem a MÁV Jegynyomda kapuját, ahol először találkoztam a munka világával. Húszévesen, frissen végzett, fiatal kéziszedő szakmunkásként, egy olyan világba kerültem, amely akkoriban még szoros kapcsolatban állt a betűk birodalmával. Tulajdonképpen ez a mozzanat határozta meg a további utamat, - apa javaslatára -, a gimnázium után, mert olvasni mindig is szerettem. A korábbi elméleti kapcsolat, így, gyakorlati munkával kiegészülve, tartalmas tapasztalattá válhatott, amelyet később, 1984 és 1988 között az Athenaeum nyomdában kamatoztattam tovább lapkéziszedőként, az akkori Magyar Nemzet csapatában. A mai napig az ott eltöltött éveket tartom emberileg, szakmailag és nem utolsósorban anyagilag is az egyik legjobb időszakomnak.
Mivel magam is még ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek életét mélységében érintette a sorkatonai szolgálat, módom és kötelező lehetőségem volt találkozni a katonaélet szépséges megpróbáltatásaival. Ez mindenképpen a hasznomra vált, mert egy közösség tagjaként csapatjátékra, fegyelemre, önállóságra, és felelősségvállalásra nevelt anélkül, hogy elhatalmasodott volna rajtunk a militarista szellem. Csupa olyan dologra, amelyet nem ártana megtanulni a mostani x,y,z és egyéb generáció tagjainak sem, akiket szükségszerű ismeret és tapasztalat híján az első szélvihar elsodorna.
A nyolcvanas évek közepén indult újra a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, amely tagokat toborzott magának. Azért nem lehetett csak úgy, az utcáról bekerülni, hanem egy pályázat alapján, amelyet a Társaság írt ki, „Mi a haza ma?” címmel. Akkor szembesültem először komolyan ezzel a kérdéssel, s ebből következően nagyon nehezen, hosszas gondolkodás után sikerült csak megírnom és elküldenem a pályaművet. Nem nagyon bíztam benne, hogy elfogadják, de legnagyobb meglepetésemre mégis így történt és 1986 nyarán rendes tagja lehettem a Berzsenyi Társaságnak. Részt vehettem a közgyűléseken, irodalmi esteken, különféle kulturális programokban, Egy, a Fasori gimnáziumban tartott közgyűlés alkalmával nyilvánosan is hozzászólhattam az adott témához. A szünetben odajött hozzám Gyurkovics Tibor, Takáts Gyula bácsival, s gratulált dadogva elmakogott hozzászólásomhoz, s mintegy mellékesen közölte velem, hogy elnökségi tagnak javasolnak a következő esztendőre. Mivel tisztújító közgyűlés volt, a benyújtott javaslatot a vezetőség elfogadta… 1988-at írtunk akkoriban, amikor megismerhettem kortárs irodalmunk akkor még élő nagyjait és személyesen találkozhattam velük. Megbízatásom egy évre szólt. Az elnökség tiszte volt többek között, odaítélni a Berzsenyi-díjat, amely az idegenbe szakadt, diaszpórában élő, de hazájuk iránt mindvégig elkötelezett, magyar írókat támogatta. Havi rendszerességgel szerveződtek az irodalmi estek és baráti találkozók a Rátkai-klubban. Jómagam még nagyon sokáig részt vettem ezeken a találkozókon, még az után is, hogy megbízatásom lejárt. Akkor is írogattam már, de ezt nem vertem nagydobra, inkább figyeltem és tanultam, mert volt mit, és volt kiktől. Eseménydús évtized reppent el, mint egy gondolat…
A kezdődő társadalmi, politikai változások, s az ezzel együtt járó bizonytalanságok a gazdaságban, így a nyomdaiparban is éreztették káros hatásukat, s a napilapok további sorsa körül is egyre több volt kérdőjel. Kénytelen voltam munkahelyet váltani, s 1988 őszén visszamentem a MÁV Jegynyomdába dolgozni, remélve, hogy a vasútnál még egy darabig nem lesznek komoly változások. Egy ideig minden jel arra vallott, hogy ez így marad. Régi kollégáim örömmel fogadták „a tékozló fiút”, s hamar visszazökkentem a jól ismert, megszokott tempóba. Itt találkoztam egy csinos, elvált fiatalasszonnyal, Gizivel, aki az adminisztráción dolgozott, s különféle aláírandó papírokkal gyakran jött le hozzánk, a szedőterembe. Mindig mosolygott, s a kollégáim bőszen udvaroltak neki, de nem komolyan, hiszen mind nős emberek voltak, s tudták, hogy két kisgyereket nevel egyedül az édesanyja segítségével Rákosszentmihályon.
Én voltam az egyetlen facér legény akkoriban a brigádban, s egy idő után azon vettem észre magam, hogy szinte már várom, hogy mikor jön le ismét hozzánk. Szerencsére erre viszonylag gyakran sor került, s egyre többet beszélgettünk, mind közelebb kerülve egymáshoz. A fiúk cinkos mosollyal félre húzódtak ilyenkor, s hagytak engem kibontakozni. Hamarosan nyomdán kívül is találkoztunk, randizni kezdtünk, s 1989 tavaszán összeköltöztünk. Káposztásmegyeren laktunk a gyerekekkel együtt egy frissen kiutalt összkomfortos lakótelepi ház hatodik emeletén. A rákövetkező évben némi szülői ráhatásra, megkértem a kezét, s pár nappal a harmincadik születésnapom után, február 24-én megesküdtünk. Bár az együtt töltött időre jó szívvel gondolok vissza, hamar bebizonyosodott, hogy a házasság intézményét nem nekem találták ki. Alkatilag alkalmatlan vagyok a zord atya, s komoly családfő szerepére. A fiúkkal elnéző, megengedő voltam, sok mindenről tudtam, amiről az anyjuk nem, sok osztályfőnöki intőt, s egyebet írtam alá, amikről szintén csak én értesültem. Mivel a feleségem más munkabeosztásban dolgozott, az esetek többségében én jártam szülői értekezletekre, fogadóórákra, bizonyos dolgokban naprakészebb voltam, mint a nejem. Egyéb kérdésekben, mint a gyereknevelés, nemigen volt szavazati jogom, mivel nem voltam vér szerinti apjuk. Többek között ez is közrejátszott abban, hogy 1996 őszén végleg elváltak útjaink, s hazaköltöztem a szüleimhez Isaszegre. Más utak vártak rám.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
