(G.Benn védelmében...)

Gottfried Benn (1886-1956): Búcsú


Betöltesz, mint a friss sebet a vérzés,
s lefolysz, követve mélysötét nyomát,
kiterjedsz, mint az éjben az az éj-rész,
mikor az árnyon tompa szín üt át,
nyílsz, súlyos rózsa, minden kerti ágyon,
magány Te, veszteség és múlt idő,
Te sarjú-lét, mikor elhull az álom,
a túlsokat-tudó és szenvedő.

Korán szakadva rögeszmés valóktól,
gyorsan-adott tárgytól idegenül,
fáradtan részletektől, a csalóktól,
mert mélyebb Énnel egy sem ízesül:
most a mélyből, amely érinthetetlen,
s amit se szó, se jel ki nem beszél,
kell csönded venned, lefelémenetben
oda, hol éj, gyász, s késő rózsa kél.

Néha gondolsz magadra - régi monda.
Ez voltál hát? Hogy felejted magad!
Ez volt a képed? kérdésed, kimondva,
mind, mi tiéd volt, égboltod, szavad?
Szavam, égboltom, kézzel fogtam egyszer,
szavam, égboltom, pusztuló, esett -
kivel ez történt, magát elfelejtse,
s ne érintse a régi perceket.

Egy végső nap - késő-izzású, tág nap,
a rejtett célhoz egy patak vezet,
magas fény fürdet régi-forma fákat,
s árnyból teremt játék-ellenfelet,
gyümölcsöt ama nap nem vár, sem érő
kalászfüzért, sem termésből magot -
játszik csak, fényét érzi, s visszanéző
emlék nélkül - minden kimondatott.

(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)