Rostás Pista emlékére
„Napban napfolt, gyász a vérben feketül.
Három nap, három éj kevés a gyászra.”
/Nagy László/
Mellénk súlyosodik az idő,
magába fordul a januári út,
s a deresedő homályban,
akár a fák, állva halnak a jók,
s mind egymásra maradunk.
Bajtársakat ejt földre vak vacogással a végzet,
s nem marad egyebünk más, csak a csont-csupasz élet,
csupa-csont számadás, sorvadó sorokban egymás után,
s aki búcsúzott, már messze jár, túl az idők kárhozatán,
e század romhalmazán, s utánuk varjakkal tömődik föld.
Kőfogú, csont-csuhás élet, megkésett beavatásunk
puha fagyba kötött holdak alatt, számolatlan gyertyáinkat
csonkon túl égetjük, s lét-türelemre tanítana roskadó
viaszvirág, mert szikkadó napjaink mögött a csontosodó,
sutyorgó nagy arató ácsolja már nemzedékünk ravatalát.
Csont csupasz élet, vakolatlan, tagolatlan, megoldatlan
évkévék, s a csontzörgető teljesség vágyott magánya a végén,
már csak ennyi a jövőd, megannyi emlékező gyertyaláng
emblematikus íve szíved hajlatán, mint akit felfalni készül
a rák, de siratni fél elmúlt álmot, jóságos felebarátot,
még óvatosságra inti ösztönét, mikor csukott szemmel
járja körbe félelmei börtönét, s valamit tennie kéne, odébb
vinni az elkövetkezőt, kimosni a világ szennyesét, tiszta
inget adni a ruhátlanul vacogó fákra, hordani mozdulatuk,
mint aki menni készül, bár valaki kedvéért maradna még…
2021-01-30.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
