(Memento mori)

Előbb barnára gyűrted kékemet,
csak aztán villant meg szörnyű éned.
Tudtam, szemed régóta méreget,
s úgy lesz, miként egyszer rég’ ígérted
egy átkozott, ijesztő reggelen,
a lázak átvérzett, görcsös partján,
hogy visszatérsz egy nap még nesztelen,
más arcot adsz, sápadt csendet szabsz rám,
s én fekszem ott majd mozdulatlanul;
gyufányi lángom végül elnyeled,
fölém kerülsz, de így maradsz alul,
mert elvihetsz, de nem megyek veled.