Lombok mögé zuhant a nap,
de így is tűz, úgy bánt a fény.
El-elvakít, meg-megharap,
szikráz, tükröt feszít fölém.

A lomha szél lustán dülöng,
a fák alatt feledkezem.
Itt hűvösebb, ezért különb,
s egy könnyű fröccs a gyógyszerem.

Amott az út, de most hagyom,
aszfalt, beton, ma járja más.
Árnyék, homály: egy kész vagyon,
ha pengeél a csillogás.

Sóhajtozom, de ez kevés,
az ég kacag felhőtlenül.
Torkon ragad, bőrömre vés,
s én tűröm ezt erőn felül.

(Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)