Már este van.
A lámpák árnyékokat gyúrnak,
sötét az ég, álmodnak a csillagok.
Kutyák csaholnak,
kegyetlen az élet, a holnap
az ugatásokba fagyott.
Aztán a csend
az embergép kopár fájára ül,
csak az idő rág szú falánkan
a lélekhatáron legbelül.
Az igaz utolsó táncához öltözik,
lelkébe mar a síp,
dobban az esti félhomály,
a sarki koldus géppisztolyt takar
szakadt rongyai közt,
biztos fészkébe tért az agyhalál.
Aztán a tánc, a tánc, a táncba révedünk,
tornyokból leszáll a csillag, a kereszt,
helyükre sápadt holdudvar kerül,
a táncból ébredő nagy szemeket mereszt.
Vetés 2o25 o3 o7
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
