Kezembe került – jobban mondva szemem elé – egy korábbi Aranylantos írásom, melyben az akkori csodálatos tavasz okán örömködöm, dicsérem és ujjongom  felszabadult, tiszta lélekkel és szívvel - és amelynek dátuma: 2008. április 23.
Akkor a glosszámat így fejeztem be:

” Minden szelíd volt és az ázott föld illata dúsan, gazdagon áradt a hatalmas és gondozott kertekből, az orgonabokrok a kerítésekre könyökölve káprázatos színorgiát dobáltak a Júlia és a Pasaréti útra, duzzadtan, ezernél is több, aprócska szirmaikkal lobogó mély-lilákat és hófehéreket lobbantottak a szemembe, orromba, olyan erővel, hogy míg felfelé baktattam a Fenyves lejtőn, hazáig éreztem hajamban az illatukat. Jobban mondva véges-végig kísértek, hiszen itt minden kert - akár egy-egy kastélypark -, virágzó, szép rendjük látványával nyugtatják lelkemet.
...fülemen a modern kor szerkentyűje, az elmaradhatatlan mp3 - mennybéli zene szól,-  zsebemben a telefon, mely megszólalt, alighogy beléptem a kapun...Mindkettő éltető erőm.
Csöndes, hálás mosolyommal föltétlen bizalmamról biztosítom a tavaszt ebben az évben is.
Vajon hányszor mondhatom még el ugyanezt...?”

Mára az utolsó kérdésre – sajnos - már pontosan tudom a választ: soha többet.
Azt hiszem, tudat alatt már akkor sejtettem, hogy az a tavasz volt életem utolsó zavartalan, felhőtlen tavasza.
2008 és 2009 tavasza között olyan óriási különbség van, amit lehetetlenség elmondani. Több oka is van. Az élet - lássuk be - nagyon kacifántos utakon vezet és vezérel minket. Túlságosan is szövevényes és göröngyös utakon – melyek olykor jóval meghaladják szépségekből, emlékekből, mosolyból, simogatásból összerakosgatott és rosszabb napokra tartalékolt, összegyűjtögetett erőnket és a meszesgödör legiszonytatóbb, legsötétebb aljára képesek taszítani minket.
De hadd meséljek szépen, sorjában…
Tudom, nem szokás ilyen erősen szubjektív jegyzetet írni, olyat, melyben a saját életemé a főszerep.
Csak néha - és ritkán - engedi meg magának az író ember. Az, aki régóta ízig-vérig újságírónak szegődött szívvel éli a mindennapjait, és csakis akkor, amikor már nagyon feszítik az élet egyre sürgetőbb, dallamtalan történései. Csak amikor már kétségbeesésében a vak világhoz kiáltja fel bánatát, tudván tudva, hogy az sem segít – ő mégis leírja ebbéli rozsdás gondolatait. Kötőfék nélkül, pőrére vetkőzve.
Ezt teszem most én is - szolgáljon mentségemül a napsütés hiánya, az eső és a ború, mely mindezt kiváltotta belőlem.

*

Ma hideg, esős, szeles június huszonkettedike van. Talán nem is emlékszem ilyen csúf június huszonkettedikére, amely egy személyes érintettség okán nekem fontos dátum. Egykor e napon ünnepeltük férjem születésnapját. Már sok éve meghalt. Még ma is csak 43 éves lenne.
És négy hónapja, ezen a télvégen hagyott itt örökre Édesanyám, és ugyancsak e télen halt meg férje, 26 éven át jóban-rosszban társa, akit – azt mondhatom -  kicsit nevelőapámnak éreztem, noha már csak felnőttként ismertem meg.

Túl sok a halál mostanában körülöttem.
És bevallom, sokat jár a gondolatom a halál előszobájában - és egyáltalán nem érzem rémisztőnek.
Hadd idézzem itt – mintegy önmagam megerősítésére - Déry Tibort, akit én nagyon sokra tartok. Tudom, sokan idegenkednek tőle, elítélik, mert egy letűnt éra "kiszolgálója"  volt, sőt, 1945-ben belépett abba bizonyos, sokat és méltán szidott pártba, és bár onnan 1956  júniusában a Petőfi-köri sajtóvitában a pártvezetést egyoldalúan bíráló felszólalása után ki is zárták, sőt, 1957-ben kilenc évi börtönre ítélték, mégsincs sokak szívében megbocsátás számára. Az én lelkemben igen, van. Én el tudom választani a „magánembert” az „írótól”. Amit leírt, amit munkásságának tudhatunk, mi, az utókor – az nagyszerű, remek és szerethető életmű. Egy szó, mint száz – én szeretem Déry Tibor írásait. Szívesen forgatom könyveit, mert mély bölcsesség és nagyon szívemhez közelálló írói stílus fogad minden leírt oldalon.
Ma, ebben a vigasztalan, szokatlanul és vacogtatóan hűvös és általam annyira gyűlölt, őszies időben megint Déry Tibort olvasgattam. A halálról írt sorai ma újra mélyen megérintettek. Nem először – de eddig valahogy mint kívülálló olvastam ezeket a sorokat. Ma másként.
Sajnos ma sokkal jobban értem, miről ír.

”Megható ez a kétségbeesett erőfeszítés, amellyel az ember legősibb kezdetétől fogva szemét behunyja, arcát eltakarja a halál vakító sötétsége elől. Minden időknek ezt a legnagyobb, szívig hasító riadalmát igyekszik csillapítani babona, vallás és művészet, más és más eszközökkel, de ugyanazzal a céllal: erőt s bizalmat önteni az emberbe. […] A halál azonban, mint a sötétségnek egy illanása, néha legépebb perceinkben is átcikázik rajtunk,egy kevés kormot hagyva a lélekben. Vannak, akikben hosszabb időre ülepedik meg, van boldogtalan, de talán épp ezért nemes lelkű, akinek minden óráját besötétíti. […] Az emberi szellemnek egyetlen önmagához méltó mozdulata lehet: ha önmagába harap. A halálfélelemre az egyetlen méltó válasz: az öngyilkosság. Homeopata gyógymód: halállal gyógyulni ki a halálból. Aki nem tud megbékélni a azzal, hogy halandó, az legyen öngyilkos, különben méltán köznevetség tárgyává válik. Végletes következtetés ugyan, s az egyezkedésre berendezett élet – vajon szerencsénkre? – nem pártolja, de nem tudok elképzelni pontosabb s poétikusabb megoldást a halálfélelemre.”

Nekem nincs halálfélelmem, cseppnyi sem, sőt!  – sietek leszögezni, mielőtt azt hihetné bárki, hogy most a saját nekrológomat írom. Nem erről van szó. De valahogy itt settenkedik körülöttem évek óta, és egyre csak közelebbivé válik, ez tény. Nem riaszt.

Kinézek az ablakomon - kint egész nap reménytelen szürkeség uralkodott, pöffeszkedett Budán, szakadatlanul ömlött és ömlik most is az eső, míg e sorokat írom, és ahogy átnézek a hegy másik oldalára, a  november végét idéző ködsipkás Svábhegy a túloldalon pont olyan most, mint tavaly ősz végén, melyet Édesanyámmal együtt néztünk és csóváltuk az idő cudarsága miatt a fejünket.
Mennyi minden megváltozott azóta!
Csaknem minden. Igen, azt hiszem, minden. És nem a jó irányba.
...bárcsak akár egyetlen napra is, de jó lenne, ha vissza tudnám hozni azokat az – akkor kellően nem értékelt – napokat, amikor még gömbölyű volt a világ, legalábbis sokkal gömbölyűbb, mint ma, ezen a kétségbeejtően hideg június huszonkettedikén.
Ma különösképpen sebezhetőnek érzem magam.
De messze kerültem a tavaly áprilisi írásomtól, az orgonaillatos, gyönyörű Pasaréti úttól!
(Muszáj megjegyeznem, hogy Déry Tibor a Pasaréti út 20-ban lakott, pár lépésre innen, és azoktól az orgonafáktól, amiket a tavalyi írásomban megcsodáltam…)
Pedig a Pasaréti út ma is ugyanolyan, és az orgonabokrok is éppen ott állnak, ahol tavaly is olyan csodásan virítottak.

Én lettem más.
És nem várok semmitől sem javulást, hiszen amit a legjobban szeretnék, az is csak egy szép és elérhetetlen álom. A józan elmének, a fülnek, a szemnek más az érzete, hallása, képe, mint a képzeletnek. Így hát – olykor, ajándékképpen - a képzeletemre bízom magam. Hiszen minél nyomasztóbb a valóság, a képzelet annál színesebben, tömörebben és ragyogóbban tölti ki a vágy körvonalait. De sajnos a valóság sokkal erőszakosabb. És végül úgyis mindig győz. Sajnos mindig...
Nos hát, ennyi maradt.
Nem sok.
Talán csak egy kötet  - Fény helyett címmel – amelyet már nem tudok megmutatni Édesanyámnak.

…vajon lesz-e jövőre is orgonavirágzás a Pasaréti úton…? 



Budapest, 2009. június 22.