A Pán meséje
Élt valamikor egy vidám fickó. Nem született gazdagnak, még okosnak sem, de azért elég leleményes volt ahhoz, hogy boldoguljon.
Egy napon a király meghallotta, hogy milyen szépen fuvolázik, s milyen kellemesen énekel, meghívta a legkisebb fia mellé nevelőnek.
Ez a fiú nem beszélt még az atyjával sem, egészen nap csak egykedvűn ült a szobájában, s összes elfoglaltsága az volt, hogy kibámult az ablakán.
De amikor ez a jókedélyű ifjú megjelent, s az olyan bohókás képet vágott, a gyermek elmosolyodott. Így hát a király rábízta a fiát, s a kis herceg megváltozott. Eleinte csak szaladozott, később táncolt, majd jó étvággyal enni kezdett. Az arca kipirult, a tekintete megtelt élettel.
Aztán egy nap így köszönt!
- Jó reggelt, királyapám! És önnek is királyanyám!
A király úgy megörült, hogy az ifjúnak nemesi rangot adományozott, és elhalmozta mindenféle kitüntetésekkel.
Egy szép őszi délután így szólt a fiú a nevelőjéhez:
- Tudod, én beteg vagyok. Nagyon beteg. Most ne szólj közbe, nagy titkot bízok rád, olyat, melyet atyám sem tud.
Az ifjú nevelő elkapta a gyermek kezét, hogy megvigasztalja, de a kis herceg elrántotta, majd elfordult. Aztán nagy komolyan így folytatta.
- Ebben az országban az a szokás, hogy a herceg, mielőtt király lehetett volna, kiválaszt egy fát, amely majd koporsója lesz. Én ezt választottam – mutatott rá a herceg a kastélykert udvarának legnagyobb tölgyére.
Az ifjú nevelő zavarban volt, de a herceg csendre intette.
A fát kétfelé kell vágnod, a belsejét kivájod, s odahelyezed a testemet. Mikor a nap felkel, az egyik ágból hasított fuvolával játszol, miközben a leúsztatott koporsóm meggyújtod.
- Miért tegyek így? – kérdezte a nevelő?
- Mert így megmaradok ebben a világban. Hang leszek és zene, s aki hangszert vesz a kezébe, én ott leszek, és a játékát szebbé varázsolom. Te pedig ne sírj, mert az a vidám képed elcsúful –figyelmeztette a gyermek elkomorodó önmagamat.
Néhány nappal később meghalt, s én az ő akaratából úgy tettem, ahogy parancsolta. Mikor már gyenge teste ott ringatózott a vízen, levágtam a legérettebb ágat, s abból egy kis muzsikát faragtam. És a nap első sugarára fellobbant a koporsó, én pedig játszottam. És hiába fújtam a kis furulyát, nem hallottam a hangját. Akkor értettem meg, hogy annak a hangját magával vitte.
Szomorúságban éltem az udvarnál évekig, mikor megismerkedtem egy lánnyal.
Bált adott az újszülött herceg tiszteletére, s néha már úgy tűnt, hogy a régiről csak én emlékezem meg. Mert az jó fiú volt, ez pedig gonosz. Engem csak sértegetett, mert a királynál a becsületem még kitartott, de a szolgákat megpofozta, az állatokat megrugdosta. A legszebb királyi méneket is megostorozta. Ezért a szívem ebben az időben még jobban sajgott az én kis halott hercegem után, s így kiültem a vízpartra, hogy játsszam az elveszett kisfiúnak.
Ezekben az időkben toppant be az életembe ez a lány, akihez sem születésben, sem rangban nem voltam méltó. Mégis megszerettem, s ő is engem.
Egy nagyhercegség egyetlen lánya volt, akinek szépségénél csak kedvessége kerekedett felül. Emiatt sorban álltak kegyéért a kérők, de a hercegnő, Amália, így hívták, elutasította mindet. Én pedig a sok tolongó herceg és báró látványától elmenekültem, de legtöbbször csak az erdő egy-egy sötét zugában ébredtem rá arra, hogy valójában saját szomorúságom üldöz.
Szerettem a madaraknak játszani, néha együtt csevegtek velem, máskor párbajra hívtak ki, s egészen naplementéig fuvoláztam nekik, s ők hálásan énekeltek nekem. Úgy éreztem, hogy ők az egyetlen igaz társaim. Olyannyira összebarátkoztunk, hogy sokszor a vállamra szálltak, máskor a tenyeremből ettek.
Egy napon, ahogy a park távoli zugában ülök, a madarak hirtelen felreppentek a vállamról.
Hátrafordulok, s ott áll mögöttem Amália hercegnő.
- Íme a Pán – mondja halkan és megilletődve.
- Tessék! – felelem zavartan.
- Ön a Pán – mondja szégyenlős mosollyal.
- Nem ez a nevem.
- Ah, ön nem tudja, hogy miért hívom így? – kérdezi.
- Ön Amália hercegkisasszony, én pedig már magam sem tudom, hogy ki vagyok. Egykor nevelő voltam a palotában, de az én kis tanítványom itt hagyott.
- Tudom, s már tudok magáról mindent. Ön jóságos, de a jóság bírái nem az emberek, hanem az állatok. Ezért nevezem önt Pánnak, Ön olyan férfiú, akinek lelke van, s e lélek mélyén ott lakozik az egész természet. Önben ehhez a természethez találnak vissza az állatok.
Erre nem tudtam mit mondani, mert nemcsak a szépsége igézett meg, hanem a szavai is.
Így leltünk egymásra, s ez lett a végzetünk. Mert Amáliának volt két gonosz testvérbátyja.
Egy napon néhány szolgával körülvettek, s irgalmatlanul elvertek.
Amália gyógyítgatott, s felemelte a szavát értem, de ezen lelketlen férfiaknak nem volt mindez elég. Kiszúrták a szemem, s beledobtak a vízbe.
Bár tudtam úszni, mégis vízbe veszem, ha nem sodródik arra egy hatalmas tölgyfaág.
Napokig hevertem partra vetetten, talán még az Istentől is elhagyottan. Az én Améliám ápolgatott és vezetgetett titokban, de így is ránk találtak. Messze jártunk, de utolértek. Egyszerre azt éreztem, hogy a karomba hanyatlik, s kezemre folyik az ő meleg vére. Nekem szánták azt a nyílvesszőt, amely elé ő állt, hogy megvédjen.
A latrok látván tettüket, elmenekültek, s engem ott hagytak. Másodszor álltam ég és föld között úgy, hogy mindenem elveszett. Ezért azt kiáltottam a végtelen ég felé, hogy legyen börtönöm a fájdalmam, s legyen oly kemény és oly borzalmas, melyet ember föl nem tud fogni.
S az átkom beteljesült. Kettőnk teste ormótlan kődarabbá változott, és három esztendeig állt ott egy hatalmas hegy árnyékában.
Közben az öreg király keresésemre indult, mert értesült mindarról, ami velem történt. Szeretett volna nyomorult életemben némi biztonságot és gondoskodást adni, de nem találtak sehol.
Az udvari szobrász egy nap ránk talált, s mivel rég nem talált ilyen hibátlan követ, ezért a palotába vitetett. És hogy a király egy-egy világosabb pillanatában emléket állítson egykori kedves szolgájáról, a kettőnk összeforrt sziklatömbjéből faragott ki a kőfaragó. Két test és egy lélek lakozik itt ebben a magányos üregben, s megváltást nem remélve. Ez hát a Pán története, akit néha a madarak meglátogatnak, de mivel az öreg király második fia gyűlölte a madarakat itt a parkban, a vadászokkal lelövöldöztette azokat, amelyek idemerészkedtek.
Aztán egy ismeretlen királynő küldte ezeket a szobrokat. Azt mondják róla, hogy egy erdőországban lakik, ahol a fák színaranyból vannak. Ő állítatta ezt a négy kőszobrot ide. Ők a Vágy, a Hit, az Akarat és a Jóság szobrai. Ők suttogják a vigaszukat, hogy a megvénült lelkem ne lobbanjon el végleg. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
