(parafrázis Radnóti versére)

Régóta készülök elmondani neked a lényeget,
hogy kábán-áradó, zsibbadó létemmel szeretlek;
százéves, megkövült csigaház bennem az életed,
és oly cáfolhatatlanul józan - akár az egyszer egy.
A mályvaszín, kékbe hulló est hangoddal megtelik,
langyos éj paskolja a Hold ezüst-szín nyalábjait -
és mint kedves álmok, mit elfelejtünk reggelig -,
a süppedő sötétben tarkómon érzem hűsítő ujjaid.
Hogyan mondjam el, mily sötéten hallgat az éj
nélküled, az egymásba metsző vonalak, akár a te,
úgy az én kezemben is: érted s tőled bölcsen zengenek.
Késő van, elalszol, házak felett lassan megszületik
a fény - olyan vagy most, mint a kalászban szunnyadó
kenyér. De itt minden téged dicsér: a halványkék
porcelánedény az asztalon; a polcon az aranygerincű
kötet csak rólad mesél; még a sárgaszemű lámpa is
bágyadt fényét csak a semmibe veti, tudja jól,
halkulni kell, két szemedet az új reggelre még
nem nyitottad ki. Benned alszom én is, vigyázol rám:
talán marad elég időm elmondani, milyen az, mikor a
méregzöld repkény vígan fut körbe a platán derekán,
s a kölyökszelek megmártóznak a hamuszínű estben;
boldogan kering a vér áldott testedben, s hálás vagyok
minden élőnek, hogy most itt alszol mellettem.
Elmondhatom-e még, mielőtt mellemre nyirkos föld
nehezül, hogy nincsen erőm a lélek fölött – egyedül...?
Hogy te vagy nekem az egyetlen jobb sors záloga,
fehérbőrű nyírfaág, szerelmem rejtett csillagzápora,
ki hogyha nincs, ködbe vesznek a fénylő országutak…
Mit mondhatnék még? Olyan vagy, mintha sejtelmes,
mély kút aljára néznék - és csodálnom kell, ahogyan
pilláidra halkan és szelíden mélyül rá a sötétkék.


(Willem Haenraets festménye)

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,-
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam, milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pilláid hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
s idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.