Leültem egy lejtős domboldalra
a fűzfa alá, s felnéztem félve:
ezüst levelét lassan hullatja,
száműzi mind a sziszegő szélbe.

Álmosan áll csak, nem érzem árnyát,
fázik a fény is karjai között;
merre mentek a vidám madárkák?
Helyettük hó hullt a felhők fölött,

hírt hozott a tél. Nyár, hova mentél?!
Gyönge gyökér a földbe hiába
kapaszkodik és kérlel, vagy remél
jövő tavaszra tétován várva.

Dermedt dunnába fekszem a dombon,
a fagyott füvön hanyatt heverek:
a csalóka csendet meghallgatom:
hallgatok, és semmit sem kérdezek.

Szomorún szállnak szürke levelek,
rájuk dermedt a reggeli pára;
ágai borzongva búcsút intenek:
szunnyadni térnek a tél szavára.