12 év – 12 szonett
　　　　　         1999 -2010

1.

Augusztus volt. Szöktem, menekültem,
Buda várt rám, s virágos keblére vont.
Világrobbanás volt ez, fordulópont:
a kertben rózsa nyílt megrészegülten.

A szem, s a szív szeksztánsai bemérték
Szépvölgy, Zöldmál és Törökvész tájait:
- s hátrahagyva Debrecen szilánkjait -
lankák szép zöldjeit szívembe vésték.

A város kacagott, s én, mint a bölcsek,
élni vágytam, hogy mindenkit köszöntsek,
s elhittem: átlátok minden üvegen...

Én most meg foglak menteni, türelem!
- szólt Buda, s ölelt ezer finom dolog...
Rég volt. De az emlék aranylón csobog.

2.


...és most álmodom azt a régi estét,
mely az édes múltból egy percet mutat:
egy intés ez, csupán egy félmozdulat...
- de kapcsot old, és nyitja a szelencét.

Kedd volt, tán' egyike az utolsóknak,
mely egybefűzi a jövőt s a múltat,
s melyről nem tudni előre: búcsúztat.
A kép lebeg: vízen egy papírcsónak.

Több este már nem volt. A kedd árnyékolt,
- s helyetted ott maradt a bíbor égbolt...
Csak egy régi véset jelzi a padon:

(már nem piros, csak mint egy kaméleon)
- ott jártunk a dombok nyáresti hátán,
de már nem ketten megyünk, csak én, árván.

3.

Háborút viseltem önmagam ellen,
és e viharban elszakadt sok álom;
tébláboltam egy őszi, beteg bálon,
és igyekeztem, hogy élni se' kelljen.

A bánat lökdösött, múltak a hetek,
Buda kivirult, majd újra megfagyott;
fekete hangokat búgott egy fagott -
fehér angyalok, csak most őrizzetek!

…és elképzeltem: nyár lenne, délidő,
nap, hűs templom, fehér oltárterítő,
hársak szelíd lombját paskolja a szél,

s halkan fülembe súgod: ne eresszél...
De már késő. Minden elrendeltetett.
Hangom távoli, szomorú és rekedt.

4.
　

Micsoda év volt! Éltem láncra verten,
tél volt-e vagy tavasz, minek kérdeni...?
...mivé lett a múlt, a szép, az édeni?
Árkok mélyén elgyötörten hevertem.

...talán akkor bűnökért vezekeltem,
pedig tudtommal nekem nem volt sehány:
nem voltam soha sem irigy, sem trehány
- de elbújt Isten, s el az összes szentem.

Nagyokat lobbant a nyár Törökvészen,
- ha boldog vagyok, ezzel megelégszem -
de akkor úgy éreztem, minden kevés,

a jó szó is csupán fegyverdörrenés.
Abban a bús évben csak csend volt végül:
...mi mást is választhattam menedékül?

5.

...Anya, emlékszel a pusztító évre,
mikor a föld is megrengett alattam?
Rettegve éltem, sírtam szakadatlan,
- egyedül te buzdítottál reményre.

Én, félholt, kibe hálni járt a lélek,
kinek jövője mély szakadékba hullt,
fantom, ki némán és ijedten lapult,
és csak annyit tudott mondani: félek.

Pedig Buda befogadott és hű volt,
oltalmazón dobta felém a fátyolt,
ha sétáltam a nyári Hűvösvölgyön:

itt a fák hűs árnyékát kaptam kölcsön.
Test és ész még itt is őrizte terhét:
kértem, s nem kaptam Isten segedelmét.

　
6.


Aki árva, az halottabb, mint a holt,
és csönd támasztja meg háza oldalát:
vak lesz, bár utak hasadnak odaát,
- de addig nem jut el az elbitangolt...

S eltemet mindent a zilált képzelet,
- bent érleli ki nem csirázott vétkét -,
nem használ semmi, és görbülhetsz kétrét,
- vitorlád nem fogja be a kék szelet...

Ekkor felsóhajtasz: vágyaid szava
ha valósággá válhatna valaha...
De kívántad már ezt sokszor, elégszer,

s lásd, mivé tett az akaratos kényszer?!
Kipereg két kezed közül jutalmad:
várj, majd a föld, majd a rög betakargat...

7.

Sok hónap telt el, és sok döbbent óra,
s hiába kerestem oldást az égben,
csak ború volt, s palaszürke, tünékeny;
- ezt vittem magammal útravalóra.

...némán álltam a nyári alkonyatban,
később a tél is valahol elveszett,
s el a tavasz is - de a szív nem hegedt:
magamnak éltem, egyre komorabban.

Sokszor az árnyak óriásra nőttek,
és bár hadakoztam, mindig ők győztek.
Őszre tél jött, nem is tudom, hanyadik:

de éreztem, merül velem a ladik,
köröttem csak falak s távolabb romok.
...s ekkor eljöttek értem a démonok.

8.

Előttem lépcsők, vajon hová visznek?
Hegyek ormára? Vagy szurdokban hagynak?
Egy Hang mégis irányt jelzett az agynak
- s új értelmet adott a megtört hitnek.

...mint szomjazó, ki édes vizet ízlelt,
úgy érintett meg egy hirtelen varázs:
tűnt a téli táj, a rideg, zúzmarás,
- s a mélységen át csodás hidat ívelt.

Az életünknek van titkos szabálya,
s fent leng az isteni fény glóriája;
hisz mindenkinek jussa a szent oltár,

ha nem vagy irigy, büszke, rossz vagy sóvár.
A gond, s baj talán elfoszlik a szélben,
még akkor is, ha bánatod mély, s ében.

9.

Csitult a fájdalom, szebb évek jöttek,
éltünk csendes volt, bár csupán fél arasz.
...Buda gyönyörű, ha bomlik a tavasz,
és mi élveztük - boldog száműzöttek.

De a sors fukar.   -  Csak tíz év adatott. -
-  Anya, a halálod nem csak felkavart,
de a kín fellobbant, újból belém mart:
készülődöm már utánad, Szent Halott.

...Buda, hegyoldal - lejtős a temető:
nyaranta hűvös, ősztől deresedő,
októberben is csöndes, napsütötte,

s a márvány jelez: Debrecen szülötte.
Siettél. Azt hitted, maradok? Hát nem...
Egy kicsit várj még, s találkozunk.    
                                                             Ámen.
 

10.

S én - az árva -, ki erre-arra vágyik,
összecsúszott évek gondjával vívok:
álmaimból mi lett? Hitvány füstcsíkok.
...de itt volt az új érzelem - a másik.

Tiszta, fénylő és váratlan ajándék,
melyet szintén az augusztus hozott,
s bár létem szövete dúlt, s szakadozott,
- újra élt a szív s dobbant a halánték.

És akkor az ősz nem fájt olyan mélyen,
sorsom engedte, hogy a szív beszéljen.
Buda szeretett, segített utamnak,

de féltem is: az órák úgy rohannak...
A világ jó volt, az idő pöttömnyi;
többé e fényt már nem lehet megtörni.

11.

Az idő ellenünk s megváltás nincsen.
Te egy magasabb rend hozománya vagy:
s aki írja sorsom, intett: jóváhagy.
S ki vagyok én, hogy elszórhassam kincsem...?

...mert válaszolsz, ha gondolatban hívlak,
lehetsz bárhol: falun, Párizsban, Budán -,
átszólsz idők, terek labirintusán,
állsz a rakparton, s nekidőlsz a hídnak.

Nekem a túlsó part ácsol kalodát,
de nincsen panaszom. Isten megbocsát:
már elrendelte, melyik lesz az irány,

hol mennünk kell - két utolsó mohikán.
Régen tudom, tiltott kehelyből ittam -
és mégis: holtomiglan, holtodiglan…



12.

Én városom, Buda! Vakon szeretlek.
Utószónak mit lehet még mondani...?
Nem teljes az életem, e mostani:
s mi hiányzik - marad örök keretnek...

Keret, melyben feszül egy foszló vászon,
festmény, melyen a szín borongós, sötét;
némán hordom létem éjszín köntösét,
és vigyáznom kell, másnak ez ne fájjon.

Itt élek a hegyen, szól hozzám a táj,
lehetnék japán, olasz, svéd vagy maláj -
de a budai kertek, fák és repkény

csak magyarul beszélnek, egy a refrén.
Fillér út, Rügy utca - kedvesek, görbék,
és enyém mind. Igen, enyém e környék!






Budapest, 2010. szeptember 28. – október 9.