2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Halotti beszéd
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Látjátok feleim, mik vagyunk?
Por és hamu…
De míg voltunk,
fény és zene voltunk -
sokszólamú.
Vágy és tűrés, néha ima,
s Valakinek meg kell hallania
fohászunk.

Látjátok? Mert látnotok kell,
ahogy megrettenve állnak ők.
Jönnek, futnak, tétováznak,
s egyszerre vesznek levegőt,
ráncos üvegek fényt vasalnak rájuk,
húsnak látják önmagukat,
de pormivoltuk az egyetlen
stigmájuk.


Ránk köszönnek, s mondanak
valami szépet.
De már megfaragták, mit
maguk alá rúgnak
 - a széket.
Mások így hazudnak:
„Soká maradok még veled…”
- míg a madzaggyárak ontják
a kötelet.
És napok ringatóznak,
mint szél begyén az ágak,
s gépek köpik ezerszám
a tablettákat.

És nők szülik a nőket,
és a férfit, rongyát egy ölnek,
s milliók nemzik a milliókat,
mert a milliók így ölnek.
Öntudatlan akarással,
mint száron a szik,
mely porból és sárból
halált iszik.


Hamu és… por,
mit elhord a szél, a víz,
s minden, ami voltunk,
szétomol…
Ruhánkat más hordja,
itt levág, amott megtoldja,
szavunk is másé lesz,
s azokból még bármi lehet,
- intés vagy bölcselet…

Láttátok feleim, hogy ki volt ő?
Egykor szövet, csont és inak,
fénye szemnek és szívnek,
s felvillanó fogainak.
S ma por, holnap hamu,
vagy annak is kevés…
Hová tűnt ajkáról
a fényes nevetés?


Mi egykor test volt,
ma úgy apad,
mint kopár medréből
a patak,
s velőnkben az Idő,
mint rozzant óra,
mely lassuló ütemmel
elakad.

Nézd az embert,
ki a létből kiszakadt,
élt, nemzett, s nevelt
markos fiakat,
kiket néhány év alatt
atyjuk fölé ás
a gyászos pillanat.

Ha rám szédül az éj,
és sínekre dördül a vonat,
néha egy-egy villanáson
megbámul az alkonyat,
s ha el-elmélyül
arcomon a ráncom,
a halál percen benne is,
mint kereszt
egy aranyláncon.

S hallgatózom mindig
ámulva és bután,
s nem érdekel, hogy miként
görbül arcomra a délután,
mert szívem kattog,
mint szép szobában a régi inga,
dörög már a sínek vasa
perceimet kaparintva.

S nem messze a gyárak,
emberi húst falnak,
s elnézem, ahogy gépek dőlnek
a cementfalnak.
És fölém nő az esti fény,
ezernyi töviság,
s a gépek az éjben
rozsdálló haláltusák.

Messze kémény fújtat,
dagad a fagy, az est ura.
A nyomor puha szája
ködöket fúj a falura.
Itt minden a hunyászó létre oktat,
s ilyenkor siratják
a halottat.


Harangra loccsan a fény,
halottat visznek,
miközben sírokat ásnak,
még vagy tíznek.
Sosem szakad meg e menet -,
kopáran és feketén
árad a világban,
s mindig csak temet.

Kérded-e még,
hogy mik vagyunk?
Az nem lehet, hogy csak annyi,
mit itt hagyunk,
mert hiszem, hol a fények erednek,
virágzó fonalán az ereknek
a létezés atomi ütemét
viszi a vér,
melyben az Istennel az ember -
összeér.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007