Valami éltető fény talán
örökre elsuhogott messzire,
lassan távolodva, lebbenő homályba -
nélküled itt minden állóképpé torzult,
és belesimult - halk bánattal -
a nagycsöndű hegyek ölelő karjába.

Április van, már majd' minden perc tüzes:
meglehet, még éjszakánként fázom,
(ahhoz szoktam, hogy szíveddel melegítesz)
de jól tudom, bárhogy is van -
mégis az én évszakom ez.
Most még az...
- de ki tudja, holnap mi lesz?
Vajon beletartozom-e ebbe a tájba?
Van-e még szükség a magamfajta, őszinte,
bolond prófétára...?
Úgy érzem, teljes valóm
oldódik át most egy mélyebb, rút világba.
Tudom. Tudom én jól...
Az április a jázminokba illatot cseppent,
és szirmot bont az orgona minden sír felett,
- de azt is tudom, (s ez néha megment)
sok van, mint én, ki bánatra született.
[...]
Így hát...
...hiába lobban rózsaszínt a tulipánfa,
és lábamhoz bókol sok apró bokor:
mire jó?
- ha nincs előttem járható út,
és már mögöttem sincs. Nincsen sehol.



Budapest, 2007. április 29.