Tudom, hogy muszáj lenne felemelkednem…
de sziklanehéz a fejem és legyőz az álmosság;
a világosság is, mint a szablya, pengeéles,
szemembe vág, és véres a naplemente.
Az este mélysötét, akár a hangulat,
s fáj a mozdulat, ha indul a reggel
nyúzott idegekkel és élénk rémálmok
kergette, szaggatott éjszaka után.

Aztán másnap éjjel megint pár pohár bor,
és olyankor zsongva feléled a remény,
hogy a kőkemény napok meg hetek
messzi száműzetnek; akár a régi barátnő,
mert ott van ő is, hol rég nem kéne,
mélyen agyamba égve, meg a tovább gondolt
talán-történetek, szív-koholt hazugságok,
rettegett átkok és vétkek: régiek és újak.

Hova bújjak… elrejtőzöm magamba.
De néha-néha kicsit kisüt a nap,
csillog az ablak és majdnem mosolygok -
s akkor váratlan mondatok, vagy csak szavak
- bántani nem akarnak – de akár a kalapács,
úgy ütnek, suhogó korbács minden egyes hang,
s mint a harang – bimm-bamm – visszhangozzák
s folyton harsogják: mindez a te hibád.

Igaz a vád… az én bűnöm a karácsonyi fejlövés,
mert nem telefonáltam, a felejtés, mi ráhull
aljasul mindhiába tett ígéreteimre,
direkt nem tartom be, talán csak gyáva
gyengeség, vagy árva esendőségem csupán?
Itt van édesanyám, feleségem, két drága gyermekem!
Kéretlen-keresetlen gondolatok küzdenek
egymással meg velem. Még az Isten is csalódott bennem…

El kellene mennem… hol nincs ez a ködös nyirok,
ahol talán meg tudok valamibe kapaszkodni,
és nem holmi légüres mentsvárba;
ahol szárba szökkenhet még megtépázott énem…
Talán a gyóntatószéken sírom ki mindenem.
Talán kivéreztetem tulajdon démonaim,
és Krisztus nyomdokain haladhatok tovább.
Tovább, és tovább… míg újra öröm lesz az élet.

2011-12-29