Csak játék volt – és annak gyönyörű,
de ma már tudom, sohasem szerettél.
Minden közös emlék olyan ködszerű:
itt állok egy kidőlt, útszéli keresztnél,
Isten int: feledd el, ez olyan egyszerű!
Mire vársz, te ostoba? A szó is elvetél,
ne kérdezd, mi lesz mához egy hétre!
Most is tart lelked lassú elemésztése...

Láng a világ, nincs helye a feszületnek,
démonok, lidércek kése a húsba metél,
a legfájóbb szavak mind így születnek -
s szörnyűt dördül a nehéz koporsófedél.
Elfutnék, de nincs irgalom se’ fülemnek,
se’ szívemnek – csupán az ördög beszél;
de azt hiszem, a bolond csak én vagyok,
és magamban kell keresnem bűnbakot.

Jól van, hát legyen úgy, ahogyan akarod.
Itt virít rajtam hóhér-korbácsod nyoma,
és meglehet, egyszer majd ezt letagadod,
de már késő: eljött az én időm alkonya :
számra, nyakamra tetted a rideg lakatot
- pedig itt a tavasz, nyílik a fehér orgona…
Tudom, az én bűnöm nem évül el soha :
szerettem - és ez itt létem végső sikolya.

[…]

Ki verset ír és tán’ abban él majd tovább,
lehet múlékony, elhaló -  lehet tétovább,
de mit felelnél, mondd, ha szólítna a bánat:
„Tudod-e még a budai, édes almafákat…?”




Budapest, 2012. március 31.