2022. december 6. kedd,
Miklós napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Két triptichon
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



1.

Széltől borzolt, tájba töredezett reggeleken,
mint óriási, ázott veréb - gubbaszt a híg ősz
a hideg cserepeken: eget és földet egybeken,
összemázol sárgán és fájón... Buda, Kiscsősz,
Mór nyekken az ólmos teher alatt, koldus eb
vonszolja rühes bundáját a szétmálló avaron,
mordul s biceg, sovány hátán nagy foltú seb,
vöröslő, eleven pecsét. Baktat a hegyoldalon.
Sosem kószáltak még szúrósabb, zord szelek,
s elvetélt álmok a máskor kedves hegy felett,
most nincs itt más, csak dér, fagy s üres telek;
a komor őszutó a hegyre, ím, bekéredzkedett.
Kihűlt vidék, egyhangú, szürke, szennyes ég.
...miért, hogy legyőz mindent a békétlenség?

2.

Figyelj jól és zárd be a szemedbe:

…gondold azt, hogy nyár van,
giccset írok, lásd, nő a szárnyam… -,
és most a Nap égő fésűt tűz
a felhő lebbenő hajába -
lassan foszlik ez a szombat is,
minden hiába van,
hiába.
Csodát csenek minden perctől,
vérzúgató erőm te vagy,
a Fenyves lejtőn rekken a nyár,
forró az esti szellő,
és a kert,
- mint pasztell a festő vásznán -,
olyan.
Most kék ürömről álmodom,
és hogy a hullámok háta csendet ringat; 
ketten vagyunk, te meg én, ülünk a metrón,
(legyen más, ki ezért a bűnért meggyón)
a Deák téren megáll a világ és a forgalom,
ugye tudod? Én hiszek benned, örökké s vakon;
ha nem vagy itt, a sarokból várakozás ered meg,
a zsaluk mind a hegyi útra merednek:
talán a busz meghoz, gondolom merészen…
És így lesz, mert ezt akarom nagyon, egészen.
Már elmúlt, hogy csöndes legyél és gyáva,
s éjjel megsimítod a hajam, lágyan, vigyázva.
E csúf őszben is erre réved minden idegszálam,
s ekkor azt érzem: a világ, s az élet hibátlan.
Hiszem, hogy minden megint szép lesz,
jössz, megértesz és megérintesz;
örömöt lopunk magunknak, parányit,
de e kevés is erős és tartós, mint a gránit.
…a puha szőnyegen majd elhal a lépés,
csöndes a világ és nincs számonkérés,
csak a HÉV döcög velünk a forró nyárban,
s a Begónia utcán megyünk hárman:
te, én, és a titok, magunkba zártan.
De most újra dünnyög a nyári szél,
s én halkan arra kérlek,
beszélj, beszélj,
nyugtass meg,
a szavaid mindent túlélnek,
jöhetnek holnapok, s múlhatnak ezredévek.
[...]
Ma kódex vagyok, arany a gerincem,
szálkás, gót betűkkel írom a vétkem,
és tudom, amit mindenki más:
annak, aki egyre mélyebb árkot ás,
- a soha el sem követett bűneire -
nincsen, nem lehet feloldozás.
…és gondold azt, hogy még mindig nyár van,
giccset írtam, s lásd, letörött a szárnyam.

Figyelj jól, és zárj be a szemedbe.

3.

A lélek dolga nehezebb, mint testünknek összes kínja:
bármi az, kevésbé fáj, mint ami halk, átlátszó lényedet
a vak végtelenbe rojtolódó bánattá, s torzzá szomorítsa.
Lásd, hiába hirdetted szelídségedet e vérfoltos világban,
ha senki nincs, ki majd halálos ágyadnál féltőn megállva
őszinte és kitakart szívvel - életed marasztalását kívánja.
Amit nem mondtál el, mert nem lehetett; elmondja más!
Ne hidd, hogy majd hiányzol, vagy gondolnak néha rád…
De míg itt vagy, azt, hogy szeretlek - boldogan hallgatnád.

4.

Néha ostoba dámákat öklend fel az idő,
megannyi mihaszna, feledhető élet… -,
legtöbbjük idegen és jól felcímkézhető:
egyik sem érdemel szót és védőbeszédet.

…de keserű pirulát tartogat mindahány,
felbukkannak a múlt külső szegletében;
szánandók, kit a sors gyomra visszahány,
szemük ravaszul villan, és a hajuk ében.

Van, mit nem kell soha komolyan venni:
feledni könnyű, hisz’ mind szürke figura.
Csak nevetni kell és rálegyinteni: „ennyi!
De lám, gyűlik az ajtófélfán a sok strigula…

5.

Ha elfáradok, eloltom a lámpám,
süket csöndben hallgatózom,
hisz’ a szitakötők tánca: látvány.
Kalligráfiák rajzolódnak a
hatalmas ablaktáblára,
de én  - árvák árvája - temetni vágyom
a gondokat mára…

Radioaktív vagyok,
mindenki rajtam tartja Geiger-számlálóját,
dolgozik a műszer, hallom kattogását…
Vaskos sérelem gennyez mélyen,
védekező falósejtek milliárdjai
még a hitvány "másik" emlékét is
próbálják elemészteni bennem.

Egykor gondolataimban kék voltál,
akár az ég Kubában,
és még most sem fakulsz
szívem zegzugában,
ott vagy - akár egy antik szobor képében -
az asztalon: ránézek megbabonázva,
és a márvány bűvkörébe von.

Hetek óta minden éj
gyötrőn zsigereimben lappangott,
s a néma éjszakákon
- akár Hamlet monológja -,
bizonytalan vagyok.
Dacolok mégis mindennel és kacagok…
Ma is szeretem
a véletleneket,
melyek mögül Isten mosolyog.

6.

A tél már féket szorít rám és ellopja szavamat,
s a meleg szobában összegzésre késztet életem;
növekszik bennem a bánat - parázs daganat -,
ólomsúlyokat cipel gyomrom: romlott élelem.
De a végső utamat mutató gyengécske fényben
az „Indulhatunk?”-ra azt felelem: „Még nem…
Várok, még dolgom van talán, varázsos szeszély,
ígéretek, álmok, örömök… Boldog szenvedély...
De ha lelkemben a tavasz is majd egyedül kalapál:
a gyeplőt elengedem - nincsen utolsó szalmaszál.
…s a végső utat mutató erős, ragacsos fényben
a „Készen állsz?-ra azt mondhatom: „Már készen.




Budapest, 2012. november 18.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007