 | | | 2025. november 27. csütörtök, Virgil napja. Kalendárium | 
Kovács János István /1921-2013/
Varga Csaba /1945-2012/
Mácz István /1934-2024/
| | 
November (Ősi magyar nevén, Enyészet hava) az év tizenegyedik hónapja a Gergely-naptárban, és 30 napos. Neve a latin novem szóból származik melynek jelentése kilenc, mivel eredetileg az év kilencedik hónapja volt a római naptárban, mielőtt a január és február hónapokat hozzáadták az évhez. A 18. századi nyelvújítók a novembernek a gémberes szót javasolták. A népi kalendárium Szent András havának nevezi. ... | | 
1897 és 1901 között a budapesti tudományegyetemen jogi és államtudományi, ezzel párhuzamosan földrajzi és szociológia tanulmányokat folytatott, a magyaróvári Felsőbb Gazdasági Tanintézetben is tanult. 1903-ban szerzett államtudományi doktori oklevelet Budapesten. 1903-tól Lóczy Lajos mellett dolgozott gyakornokként az egyetemi földrajzi intézetben, 1904-től szolgabíró volt Szatmárnémetiben. 1905 és 1910 között a nagysomkúti választókerületet képviselte, részt vett a darabontkormány elleni "nemzeti ellenállás"-ban. 1907-től a földrajztudomány felé fordult, Szudánban tett nagyobb utazást, majd térképészeti kutatásokat folytatott Európa nagy könyvtáraiban. ... | | 
Erkel Ferenc (Gyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.), magyar zeneszerző, karmester és zongoraművész. Pályáját zongoraművészként és zenepedagógusként kezdte Kolozsváron, de alkalmilag vezényelt is és zeneszerzéssel is megpróbálkozott. ... | | 
Édesapja mellett kezdte meg zenei tanulmányait, 1819-től a nápolyi konzervatóriumban Tritto és Zingarelli tanítványa volt. Először egyházi műveket komponált, első nagyobb szerzeménye az 1824-ben Nápolyban bemutatott "Adelson e Salvina" című opera volt, amit a "Bianca e Fernando" című operája követett. Ezzel elnyerte a kor híres impresszáriójának tetszését, meghívást kapott Milanóba, hogy ott a Scala számára írjon, ami nagy megtiszteltetést jelentett. 1827-ben "Il Pirata" (A kalóz) című dalművével egész Olaszországban híressé vált, sikere évvről évre nőtt. ... | | A tragikus hirtelenséggel elhunyt Karl Richter nemcsak az egyik legnagyobb orgonaművésze volt a korának, hanem az egyik legnagyobb dirigense is. Talán Bach vagy Handel esetében nem túlzás azt mondani, a legnagyobb. Bach remekműve, mely a zenetörténet számára még mindig kérdéses mű a keletkezése szempontjából, vitathatatlanul a legnagyobb értékét tekintve. Otto Klemperer a nagy zsidó-német karmester mondta a H-moll miséről, hogy az emberiség történetének legnagyobb alkotása. ... | | 
Gyurkovics Tibor 1931. december 18-án született Budapesten.
1942-1948 között a budapesti piarista gimnáziumba járt. Itt érettségizett le 1950-ben. Polgári származása miatt nem vették fel sem az orvosi, sem a jogi egyetemre, és a színiakadémia sem fogadta be. Néhány hónapig a BESZKÁRT-nál dolgozott normásként, éjszakai műszakban, majd szeptemberben felvették a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Annak elvégzése után, 1953-1955 között pszichológusi oklevelet szerezett az ELTE BTK-n. ...
| | Vízbe-nézőn, könnyel szemem szögében, hát ittmaradtam, újra egymagam. A búcsuzást kiálltam, vége van, de most, hogy elment, zsibbadoz a vérem.
Hiszem, neki sem jó, a búcsuzónak, de - bár lelkében önvád is harap - új jég alatt találja őt a holnap. Mit kezdjen az, ki helyszinen marad? ... | | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
Két triptichon | | 
1.
Széltől borzolt, tájba töredezett reggeleken, mint óriási, ázott veréb - gubbaszt a híg ősz a hideg cserepeken: eget és földet egybeken, összemázol sárgán és fájón... Buda, Kiscsősz, Mór nyekken az ólmos teher alatt, koldus eb vonszolja rühes bundáját a szétmálló avaron, mordul s biceg, sovány hátán nagy foltú seb, vöröslő, eleven pecsét. Baktat a hegyoldalon. Sosem kószáltak még szúrósabb, zord szelek, s elvetélt álmok a máskor kedves hegy felett, most nincs itt más, csak dér, fagy s üres telek; a komor őszutó a hegyre, ím, bekéredzkedett. Kihűlt vidék, egyhangú, szürke, szennyes ég. ...miért, hogy legyőz mindent a békétlenség?
2.
Figyelj jól és zárd be a szemedbe:
…gondold azt, hogy nyár van, giccset írok, lásd, nő a szárnyam… -, és most a Nap égő fésűt tűz a felhő lebbenő hajába - lassan foszlik ez a szombat is, minden hiába van, hiába. Csodát csenek minden perctől, vérzúgató erőm te vagy, a Fenyves lejtőn rekken a nyár, forró az esti szellő, és a kert, - mint pasztell a festő vásznán -, olyan. Most kék ürömről álmodom, és hogy a hullámok háta csendet ringat; ketten vagyunk, te meg én, ülünk a metrón, (legyen más, ki ezért a bűnért meggyón) a Deák téren megáll a világ és a forgalom, ugye tudod? Én hiszek benned, örökké s vakon; ha nem vagy itt, a sarokból várakozás ered meg, a zsaluk mind a hegyi útra merednek: talán a busz meghoz, gondolom merészen… És így lesz, mert ezt akarom nagyon, egészen. Már elmúlt, hogy csöndes legyél és gyáva, s éjjel megsimítod a hajam, lágyan, vigyázva. E csúf őszben is erre réved minden idegszálam, s ekkor azt érzem: a világ, s az élet hibátlan. Hiszem, hogy minden megint szép lesz, jössz, megértesz és megérintesz; örömöt lopunk magunknak, parányit, de e kevés is erős és tartós, mint a gránit. …a puha szőnyegen majd elhal a lépés, csöndes a világ és nincs számonkérés, csak a HÉV döcög velünk a forró nyárban, s a Begónia utcán megyünk hárman: te, én, és a titok, magunkba zártan. De most újra dünnyög a nyári szél, s én halkan arra kérlek, beszélj, beszélj, nyugtass meg, a szavaid mindent túlélnek, jöhetnek holnapok, s múlhatnak ezredévek. [...] Ma kódex vagyok, arany a gerincem, szálkás, gót betűkkel írom a vétkem, és tudom, amit mindenki más: annak, aki egyre mélyebb árkot ás, - a soha el sem követett bűneire - nincsen, nem lehet feloldozás. …és gondold azt, hogy még mindig nyár van, giccset írtam, s lásd, letörött a szárnyam.
Figyelj jól, és zárj be a szemedbe.
3.
A lélek dolga nehezebb, mint testünknek összes kínja: bármi az, kevésbé fáj, mint ami halk, átlátszó lényedet a vak végtelenbe rojtolódó bánattá, s torzzá szomorítsa. Lásd, hiába hirdetted szelídségedet e vérfoltos világban, ha senki nincs, ki majd halálos ágyadnál féltőn megállva őszinte és kitakart szívvel - életed marasztalását kívánja. Amit nem mondtál el, mert nem lehetett; elmondja más! Ne hidd, hogy majd hiányzol, vagy gondolnak néha rád… De míg itt vagy, azt, hogy szeretlek - boldogan hallgatnád.
4.
Néha ostoba dámákat öklend fel az idő, megannyi mihaszna, feledhető élet… -, legtöbbjük idegen és jól felcímkézhető: egyik sem érdemel szót és védőbeszédet.
…de keserű pirulát tartogat mindahány, felbukkannak a múlt külső szegletében; szánandók, kit a sors gyomra visszahány, szemük ravaszul villan, és a hajuk ében.
Van, mit nem kell soha komolyan venni: feledni könnyű, hisz’ mind szürke figura. Csak nevetni kell és rálegyinteni: „ennyi!” De lám, gyűlik az ajtófélfán a sok strigula…
5.
Ha elfáradok, eloltom a lámpám, süket csöndben hallgatózom, hisz’ a szitakötők tánca: látvány. Kalligráfiák rajzolódnak a hatalmas ablaktáblára, de én - árvák árvája - temetni vágyom a gondokat mára… Radioaktív vagyok, mindenki rajtam tartja Geiger-számlálóját, dolgozik a műszer, hallom kattogását… Vaskos sérelem gennyez mélyen, védekező falósejtek milliárdjai még a hitvány "másik" emlékét is próbálják elemészteni bennem.
Egykor gondolataimban kék voltál, akár az ég Kubában, és még most sem fakulsz szívem zegzugában, ott vagy - akár egy antik szobor képében - az asztalon: ránézek megbabonázva, és a márvány bűvkörébe von.
Hetek óta minden éj gyötrőn zsigereimben lappangott, s a néma éjszakákon - akár Hamlet monológja -, bizonytalan vagyok. Dacolok mégis mindennel és kacagok… Ma is szeretem a véletleneket, melyek mögül Isten mosolyog.
6.
A tél már féket szorít rám és ellopja szavamat, s a meleg szobában összegzésre késztet életem; növekszik bennem a bánat - parázs daganat -, ólomsúlyokat cipel gyomrom: romlott élelem. De a végső utamat mutató gyengécske fényben az „Indulhatunk?”-ra azt felelem: „Még nem…” Várok, még dolgom van talán, varázsos szeszély, ígéretek, álmok, örömök… Boldog szenvedély... De ha lelkemben a tavasz is majd egyedül kalapál: a gyeplőt elengedem - nincsen utolsó szalmaszál. …s a végső utat mutató erős, ragacsos fényben a „Készen állsz?-ra azt mondhatom: „Már készen.”

Budapest, 2012. november 18. |
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
| |  | |
Könyvajánló | | |  | |