| | | 2024. december 11. szerda, Árpád napja. Kalendárium | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
|
Két triptichon | |
1.
Széltől borzolt, tájba töredezett reggeleken, mint óriási, ázott veréb - gubbaszt a híg ősz a hideg cserepeken: eget és földet egybeken, összemázol sárgán és fájón... Buda, Kiscsősz, Mór nyekken az ólmos teher alatt, koldus eb vonszolja rühes bundáját a szétmálló avaron, mordul s biceg, sovány hátán nagy foltú seb, vöröslő, eleven pecsét. Baktat a hegyoldalon. Sosem kószáltak még szúrósabb, zord szelek, s elvetélt álmok a máskor kedves hegy felett, most nincs itt más, csak dér, fagy s üres telek; a komor őszutó a hegyre, ím, bekéredzkedett. Kihűlt vidék, egyhangú, szürke, szennyes ég. ...miért, hogy legyőz mindent a békétlenség?
2.
Figyelj jól és zárd be a szemedbe:
…gondold azt, hogy nyár van, giccset írok, lásd, nő a szárnyam… -, és most a Nap égő fésűt tűz a felhő lebbenő hajába - lassan foszlik ez a szombat is, minden hiába van, hiába. Csodát csenek minden perctől, vérzúgató erőm te vagy, a Fenyves lejtőn rekken a nyár, forró az esti szellő, és a kert, - mint pasztell a festő vásznán -, olyan. Most kék ürömről álmodom, és hogy a hullámok háta csendet ringat; ketten vagyunk, te meg én, ülünk a metrón, (legyen más, ki ezért a bűnért meggyón) a Deák téren megáll a világ és a forgalom, ugye tudod? Én hiszek benned, örökké s vakon; ha nem vagy itt, a sarokból várakozás ered meg, a zsaluk mind a hegyi útra merednek: talán a busz meghoz, gondolom merészen… És így lesz, mert ezt akarom nagyon, egészen. Már elmúlt, hogy csöndes legyél és gyáva, s éjjel megsimítod a hajam, lágyan, vigyázva. E csúf őszben is erre réved minden idegszálam, s ekkor azt érzem: a világ, s az élet hibátlan. Hiszem, hogy minden megint szép lesz, jössz, megértesz és megérintesz; örömöt lopunk magunknak, parányit, de e kevés is erős és tartós, mint a gránit. …a puha szőnyegen majd elhal a lépés, csöndes a világ és nincs számonkérés, csak a HÉV döcög velünk a forró nyárban, s a Begónia utcán megyünk hárman: te, én, és a titok, magunkba zártan. De most újra dünnyög a nyári szél, s én halkan arra kérlek, beszélj, beszélj, nyugtass meg, a szavaid mindent túlélnek, jöhetnek holnapok, s múlhatnak ezredévek. [...] Ma kódex vagyok, arany a gerincem, szálkás, gót betűkkel írom a vétkem, és tudom, amit mindenki más: annak, aki egyre mélyebb árkot ás, - a soha el sem követett bűneire - nincsen, nem lehet feloldozás. …és gondold azt, hogy még mindig nyár van, giccset írtam, s lásd, letörött a szárnyam.
Figyelj jól, és zárj be a szemedbe.
3.
A lélek dolga nehezebb, mint testünknek összes kínja: bármi az, kevésbé fáj, mint ami halk, átlátszó lényedet a vak végtelenbe rojtolódó bánattá, s torzzá szomorítsa. Lásd, hiába hirdetted szelídségedet e vérfoltos világban, ha senki nincs, ki majd halálos ágyadnál féltőn megállva őszinte és kitakart szívvel - életed marasztalását kívánja. Amit nem mondtál el, mert nem lehetett; elmondja más! Ne hidd, hogy majd hiányzol, vagy gondolnak néha rád… De míg itt vagy, azt, hogy szeretlek - boldogan hallgatnád.
4.
Néha ostoba dámákat öklend fel az idő, megannyi mihaszna, feledhető élet… -, legtöbbjük idegen és jól felcímkézhető: egyik sem érdemel szót és védőbeszédet.
…de keserű pirulát tartogat mindahány, felbukkannak a múlt külső szegletében; szánandók, kit a sors gyomra visszahány, szemük ravaszul villan, és a hajuk ében.
Van, mit nem kell soha komolyan venni: feledni könnyű, hisz’ mind szürke figura. Csak nevetni kell és rálegyinteni: „ennyi!” De lám, gyűlik az ajtófélfán a sok strigula…
5.
Ha elfáradok, eloltom a lámpám, süket csöndben hallgatózom, hisz’ a szitakötők tánca: látvány. Kalligráfiák rajzolódnak a hatalmas ablaktáblára, de én - árvák árvája - temetni vágyom a gondokat mára… Radioaktív vagyok, mindenki rajtam tartja Geiger-számlálóját, dolgozik a műszer, hallom kattogását… Vaskos sérelem gennyez mélyen, védekező falósejtek milliárdjai még a hitvány "másik" emlékét is próbálják elemészteni bennem.
Egykor gondolataimban kék voltál, akár az ég Kubában, és még most sem fakulsz szívem zegzugában, ott vagy - akár egy antik szobor képében - az asztalon: ránézek megbabonázva, és a márvány bűvkörébe von.
Hetek óta minden éj gyötrőn zsigereimben lappangott, s a néma éjszakákon - akár Hamlet monológja -, bizonytalan vagyok. Dacolok mégis mindennel és kacagok… Ma is szeretem a véletleneket, melyek mögül Isten mosolyog.
6.
A tél már féket szorít rám és ellopja szavamat, s a meleg szobában összegzésre késztet életem; növekszik bennem a bánat - parázs daganat -, ólomsúlyokat cipel gyomrom: romlott élelem. De a végső utamat mutató gyengécske fényben az „Indulhatunk?”-ra azt felelem: „Még nem…” Várok, még dolgom van talán, varázsos szeszély, ígéretek, álmok, örömök… Boldog szenvedély... De ha lelkemben a tavasz is majd egyedül kalapál: a gyeplőt elengedem - nincsen utolsó szalmaszál. …s a végső utat mutató erős, ragacsos fényben a „Készen állsz?-ra azt mondhatom: „Már készen.”
Budapest, 2012. november 18. |
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
| | |
Könyvajánló | | | | |