Felettünk az ég vad, szürke és téli,
alattunk a föld szűz tavaszát éli,
és mi itt állunk e két világ között:
lelkünk is fakó szürkébe öltözött.
Csak ne itt lennénk, hanem mindig máshol,
kakasszó sincs, s tagadjuk egymást százszor.
Virrasztunk, lassan járunk körbe-körbe,
mindig hazudva, álmaink' megölve.
Bennünk az Isten semmi jót nem talál,
minden csókunk egy-egy újabb kínhalál.
Így megyünk fel együtt a Golgotára,
de szerelmünkből kiveszett a hála.
Te szép vagy, szelíd, illatos és meddő.
Kezed - arcomon - könnyű fehér kendő.
Nincs senki, aki bánatunk megérti.
Felettünk az ég vad, szürke és téli.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
