Bársonyos, zöld füvek és tarka vadvirágok,
a rét, hol egykor ifjú vágyaid legeltek.
Miként lehetne lelket ringató világod,
ha fölfaltad gyökerét s magjait lenyelted.

Habzsoltad kéjjel csókok végtelen özönét,
s magába nyelt a tárgyimádat telt homálya.
Érdekből csaltad el az emberek örömét,
magad imádtad s gondod sosem volt senki másra.

Karmos ujjaid most mégis vádlón mutatnak,
s bűnbakot keres szórva szitkait az elme.
Szürke árnyakat látsz, kik csontodig harapnak,-
jó lenne tán a megtagadottak kegyelme.

Fekszel egyedül s szádban epe-íz maradék.
Ennyi volt csupán, nem leszel, csak a nincs marad.
Lelkedből az űrt elnyeli a nagy szakadék,
a Semmi s mellé fojtja sóhajod a pillanat.