Te vagy, ki már oly régen nincsen itt, s még mindig én kapaszkodom beléd. Vigyázlak, mint a féltett kincseit szívében őrző nincstelen cseléd, múltját rejtő legszentebb mindenét: az édesanyja régi gyűrűjét.
A fényt lesem, mit lángod itt hagyott, s egy pillanatra olykor elhiszem: …belépsz - ha tárok ajtót-ablakot -, utat mutatsz, segítesz értenem, miként lesz vers a szó, s az értelem miért nem győzhet mindig mindenen?
Vagy hallgatom, amint a síneken az elfutó vonatkerék kopog. És suttogom, mondd, édes Istenem, a holtak végül tényleg boldogok? -
Fönt játszadoznak, s égi verssorok születnek réteden, mint csillagok.
![](https://scontent.fbud4-1.fna.fbcdn.net/v/t1.6435-9/172496150_4227774113923918_8066770950295222133_n.jpg?_nc_cat=101&ccb=1-3&_nc_sid=730e14&_nc_ohc=Pjz6USTm8rQAX_9RZHd&_nc_ht=scontent.fbud4-1.fna&oh=dc466536f9976a682eedfea610843e07&oe=60991132)
|