Derengő fény matat a nyirkos bokrokon,
akácfa ágon még darabka éjjel ül.
Derékba tört álmom szememből épp' oson,
s a hajnal csendesen a völgyben szétterül.

A szél nyakamhoz ér, mint tegnap ujjaid.
Kesernyés főzetem reszketve kortyolom.
S a gondolat: miért vagyok ma újra itt...?
- hiányoddal karöltve gyűri homlokom.

A zord fenyők alatt folt-árnyak játszanak,
a fürge kis patak homályból szól felém.
Talán egy pillanatra Téged láttalak:
a vágyaimból vont a szürke fény elém.

Neved sután papírra karcolom megint,
így őrzi arcodat a meggyötört füzet.
Hegyek mögül a Nap felbukkan s erre int,
de bennem két szemed emléke gyújt tüzet.

A barna balkonon a reggel rám köszön,
s mutatja szótlanul: milyen csodás vidék!
A rét felé hajol, hol pompás színözön,
s mint lelked idelent, oly tiszta fent a kék.