Gyötrő kétséget hagyva telnek el
használt ruhákat öltött napjaid.
Jövő helyett túlélést tervezel;
régóta vagy, mint szorgos hangya itt.

Fáid helyén ma díszes villa áll,
a szántóföld szegélyén partvonal.
Folyód apad, csupán csak csordogál,
s te tátogsz szótlanul, mint néma hal.

Morzsákat húznak mézes madzagon,
s ha az se lesz, majd fölfalod magad.
Munkádból mások élnek gazdagon,
neked, ha jut, csak aprópénz marad.

Kihalt pusztákon jaj-szavad bolyong,
visszhangja fájó: nem terem esély.
Lustán ásít az ócska réz kolomp,
s kifosztott ólad csöndje pince-mély.

Muszáj parancsol, kényszerből indulsz,
rideg városba bánatod kísér.
Magányos éjjel lelkedhez simulsz,
sóhajtva halkan: az élet mit ér?

A zsúfolt téren számtalan munkás
dologra várva tétlenül topog.
Talán akad ma valahol bontás,
hol zsebből zsebbe pár fillér csorog.

Ki bért ígért, sajnál, de nem fizet,
beszélik róla, nagy kutya-barát.
A háziúr megért, de elsiet,
s az ajtón kívül kíván jóccakát.

Léted bizonytalan, sorsod borzalom.
Ki téged képvisel, hazabeszél.
Szerepet játszik mocskos színpadon;
gyűjtögetni bátor, de tenni fél!

Ágyad járólap és kartonpapír,
idáig fújt a nagy megváltozás...
Százszor szól hozzád:- szóra mégse bír-
kérjük, kiszállni, ez végállomás.