Aznap éjjel magyarokat
gyilkoltak le Ilván;
vérgőzös és részeg aggyal
tombolt a sok román.
Mint vadkutyák, úgy vetették
maguk a nyom után.

Ölni vágytam s elrohantam
egyenest Hévízre,
a kovácshoz mentem, aki
az oroszt vezette,
mondom, meghal, és azután
pokolra száll lelke.

Családja volt, felesége,
s egy kicsi lánykája.
Csupor mellett hallgatott meg,
s meggörnyedt a válla.
A vérontást akarta ő
kerülni, hiába.

Talán össze kéne ülni
mindenki embernek,
háború sem lenne talán,
hogyha szót értenek.
„Isten adjon minden jót hát…”
Így adtam én kezet.

Megkerestem a vén örményt,
ki annyit segített;
egy mérlegbe jó búzát és
konkolyos ocsút tett.
„Látod fiam… itt a titok…
csak nézd a mérleget,

nem hazudik, s azt mutatja,
jóé a győzelem!”
…és akkor én azt gondoltam,
azt súgta az eszem:
talán éppen én leszek az
a tiszta búzaszem.

Visszaszöktem magyarhonba,
fegyvert fogni újra;
véres sárban meneteltem,
s fedezékbe bújva
néztem a sok jenki gépet:
hogy hazám bombázza.

Vesztettünk és hazamentem
hol furcsa világ várt:
felkerestem öcsémet is,
a helyi komisszárt.
Megtudtam, hogy elvitette
sógorom, Durdukást.

Lett egy fia, ukrán nőtől,
a Jóska nevet kapta;
Sztálin után nevezte el
nagy büszkén mutatta.
Elfeledte, hogyan éltünk
odafönt hármasba.

Öcsém olyan idegen lett,
máshogyan beszélt már,
éreztem, hogy a házában
rám semmi jó nem vár.
Elmentem hát a kunyhóba,
hol régi pernye száll.

Találkoztam azután én
sokféle népekkel,
mondtam, hogy én segítek, ha
van mit, s hogyha kell;
- aztán jött a kényszermunka,
 a bűnös vezekel.