Lámpák, sérült lelkek, bujkálnak a ködben,
űzött vad szemével mérik a határt,
néhány fájó emlék a helyére zökken,
arról elmélkednek: mi lehet odaát?

Amerre sáppadnak a lenyugvó fények,
ősi virtus fakad, gondolja a szegény,
akik két határ közt hányattatott lények,
elbukták a játszmát, még a legelején.

Egyik, aki kapta, ígért keservesen,
akitől elvették, őseit siratja,
sem ide, sem oda nem való, ki retten,
vasárnap ebédjét könnyel szaporítja.

Aztán belerokkan az örömvárásba,
fásult arcára ül közönye a létnek,
sérült lelke lámpa, mások számadása,
űzöttvad-szemében örökmécsest éltet.

Szatmárnémeti 2015. 11. 11.