Aszott gyümölcs a görcsös almafákon:
ráncokba fúlt feszes, piros mosoly.
A járdán kosszá porladt sok-sok lábnyom,
s a kert borostyán falta bús fogoly.

Beszél a csend s az élet szótlan hallgat,
szemét lehunyva búcsút int a ház.
Téglái közt egy macska lel nyugalmat,
s halott legyekre pókháló vigyáz.

Lakott itt ember, láthatod nyomát:
amott egy ládát színes drót fog át,
s levert karók vak árnya vet keresztet.

Mint özvegy asszony sírni kezd a szél,
a rézkilincs még kézfogást remél,
s a volt idők elszáradt bokra reszket.